Családnevek: -i vagy -y?

„Nincs más haza, csak az anyanyelv.” (Márai Sándor)

A magyar családnevek érdekes történetéből most csak arról igyekszünk szólni, hogy miért végződnek egyes családnevek y-ra, mások pedig i-re.

A családnevek Magyarországon nyugati, frank és német mintára csak a XIII. században jelentek meg; a XVI. században pedig megszilárdultak. A XVIII. században II. József rendeletben tiltotta meg a családnevek megváltoztatását. Ennek lehetőségét Ferenc császár 1814-es rendelete teremtette meg.

A kiegyezés után el is kezdődött a tömeges családnév-változtatás, amely elsősorban – nem véletlenül – névmagyarosítást jelentett. Eleinte ősinek tartott neveket választottak: Bérczváry, Laczhegyi, Vadászfy. A XX. század első felében pedig a gyakori nevekhez hasonlók kerültek elő: Arató, Földes, Kertész, Szántó.

A családnevek az apa keresztnevéből (Pál fia, Péter: Pálfi vagy Pálfy Péter; Gábor Áron), az -a, -e, -i birtokjelből (Balassa, Lőrincze, Andrássy), helynevekből (Ady, Bolyai, Bezerédj) és még sokféle módon alakulhattak. Az, hogy -i, -j vagy -y betű állt a név végén, legtöbbször a véletlenen múlt.

Trianon után, főleg a 30-as években fölerősödött a névmagyarosítás, a „nemesi” ipszilonra végződő nevek választása; sőt az állami hivatalokban kötelezővé is tették ezt. Ez a tendencia kb. 1945-ig tartott, mert az új rend nem kedvelte az „urizáló”, főleg nem a nemesi y-os neveket; így aztán sokan a nevük végén az y-t i-re változtatták.

Legújabban pedig ismét a családi hagyományokat követő (pl. y-os) nevek visszaállítása figyelhető meg. A család- vagy vezetéknevek használatában és írásában egyébként a családi hagyomány a döntő.