Ady Endre 98 évvel ezelőtt halt meg

ADY ENDRE 98 ÉVVEL EZELŐTT, 1919. JANUÁR 27-ÉN HALT MEG.

Még nem volt 42 éves, de „fényküllőzte” a teljes magyar eget.

FÁRADTAN BIZTATJUK EGYMÁST

Zászlónk lehanyatlik untan,
Fáradtan biztatjuk egymást,
Bízunk még, de nem magunkban,
Be gazdátlan, be keserves bizodalom.

Szivünk is már olyan terhes,
Fölemelni hogy nem tudjuk,
Csak hazudjuk, hogy szerelmes:
Parazsai feketedő tegnapiak.

Babonáink megfakultak,
Csodáink elesteledtek,
Jövőink eleve multak,
Csak szégyeljük ezt a vén gyászt bevallani.

Öreg vitézink ühmögnek,
Ifjú bajtársak lázadnak
S így megy a had, megy a ködnek:
Siker útját kedvetlenül keresgeti.

Valahol utat vesztettünk,
Várat, tüzet, bizodalmat,
Valamiben késlegettünk
S most harcolunk kedvet vallva kedvetlenül.

Zászlónk lehanyatlik untan,
Fáradtan biztatjuk egymást,
Bízunk még, de nem magunkban,
Be gazdátlan, be keserves bizodalom.

ADY ENDRE-REMIX

Te, mégis-ember és mégis-magyar, aki egy új, a mégis-morál megteremtője vagy, örök Herkules, a nehéz órákban, sorsok fordulásakor – ha magadon nem is – rajtunk mindig segítő, maradj és légy velünk, amíg mi élünk! És kérünk, utánunk is.

Egyszer volt itt lakodalom: bolondulása a Földnek, ez a nagy vér-lakodalom. Hetedhét országban – elvadult tájon – árvult kastély gondját kóbor kutya őrizte. De most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb. Véres, szörnyű lakodalomba részegen indult a Gondolat. A hiteim elköszönnek. Egyebem úgy sincsen.

Az én magyarságom: nincs ilyen átkozott, nincs ilyen igazi. Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, vagy marad régiben a bús, magyar élet – megvonom szépen büszke vállam. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, mert akkor végünk, végünk. Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek. A hiteim elköszönnek. Egyebem úgy sincsen.

Szenes kalászok énekelnek gonosz csúfos éneket: minden, amiben hittünk, oda-van, oda-van, oda-van; minden Egész eltörött. Én nem leszek a szürkék hegedőse. Itt nem kell csak a könny s itt valahol, ott valahol esett, szép, szomorú fejekkel négy-öt magyar összehajol, miért is, miért is, miért is? Mit ér az ember, ha magyar? Mi mindig mindenről elkésünk. A hiteim elköszönnek. Egyebem úgy sincsen.

Meg akarlak tartani téged, megáldalak: Törjön százegyszer százszor-tört varázs! Élet helyett nem jöttek csak órák. Ahogy nőnek az árnyak, ahogy fogynak az esték, úgy fáj jobban és jobban az eljátszott öregség. Oktalanság árán kész a ravatalom. Sírni, sírni, sírni, sírni.

Akárhol s bárkiért vágyódásba estem, vér áztatta nyomom Párisban vagy Pesten. Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, de elkísérjen egész a siromba.

Most ölelne meg valaki, valaki, hogy emlékezzem. Általam vagy, mert meg én láttalak. Óh, csak jönne más. Jaj azoknak, akik szeretnek, mert nem hiszek már régen a szivemnek. Édesítsd meg, Halálvirág, nekem az utolsó szerelmet. A hiteim elköszönnek. Egyebem úgy sincsen.

Mikor majd a magyar kertekben elfogyott az ember; megint élek, kiáltok másért, mert én mindenkiért szenvedek. Seregesen senkik jönnek, megrabolnak, elköszönnek; de élethittel én, üldözött haló; mindig búsan megbékélek; mégis, ha újra, ha százszor születnék, ha százszor is elfordulnék: meg kell maradnom Herkulesnek.

Künn a mezőkön harsog a Tavasz; mégis baj van a Földön, és igazak a sebek, s minden Leendő összeomlott. Az halottas ünnep bizony magyar ünnep.

A hiteim elköszönnek? Egyebem úgy sincsen?

Juhász Gyula: Ady-mécses

A sírod körül gubbasztunk sötéten,
Virrasztunk a vak éjben s hallgatunk,
Kísértenek az új és régi rémek
És némaságunk legméltóbb dalunk.

Csak verseid suttogjuk néha fájva,
Hogy érezzük, volt egyszer élet itt
És higgyük, hogy nem sírtál tán hiába,
Hogy valahára megvirrad megint!