Sárgajacsikó
„Nincs más haza, csak az anyanyelv.” (Márai)
A cím köznyelvi kiejtéssel: Sárga a csikó, sárga a nyereg rajta. Akkor mijis történt? Csak annyi, hogy fonetikusan idéztem e nóta kezdő sorából meg a kérdő mondat „mi is” szókapcsolatát. Igaz, nem úgy, ahogy ejteni kell; de van nyelvünknek egy sajátossága, amely sokak beszédében megfigyelhető. Ez nem más, mint a „hiátustöltő j hang” megjelenése.
A „hiátus” a nyelvtudományban a két (főleg azonos) magánhangzó találkozásakor előálló hangűr; amit a nyelv elsősorban a közbeékelt j-vel igyekszik betölteni. Ez a jelenség a nyelvet igénytelenebbül használók beszédében figyelhető meg. Néhány példát felidézek.
Íme: almaja fajalatt nyári piros alma; barnaja babám; apistajaszt megette; nejegyél éretlen gyümölcsöt; nem esik messzejaz almajafájától; kijittajabort; máraja hójis elolvatt.
De nemcsak az azonos magánhangzók közötti hangűrt tölti be a nyelv j-vel: hójis; kijatta neked ezt a könyvet; majirtajeszt a levelet; szűz márija szent fija. A fonetikus írásmód minden hangot úgy ír le, ahogy kiejtik; így a mássalhangzók beszéd közbeni változását is tükrözi! Ezért is fontos a betű és a hang megkülönböztetése. A hangot ejtjük, a betűt írjuk. „A hang leírt képe a betű.”
Egy csokor ilyen csodabogár egyetlen mondatban: hijába kijabál jójasszony az én márijám sohajazéletben nem lesz a hijú fijájé!
Végül kérdezhetnénk: jójez így? Bizony nem, és mindenképpen kerülendő! Versek esetében pedig bűn. Ezért nem illik így olvasni vagy mondani Petőfi verseit sem: ej mijakő! Tyúkanyó; talpra magyar, híjahaza.