A pasta asciutta maffia

Giorgio Cesare Gnocchi nagyon mérges volt. És ha a Padrone mérges, az nem sok jót jelent a famiglia számára. Azt még senki sem tudta a család tagjai közül, miért mérges; de mindenki készen állt, hogy kérését (Mit, kérését? Kéréseit! Mit kéréseit? Parancsait!), ha törik, ha szakad, minden áron teljesítse.
− Giovanni! − suttogta el − lemondó hanglejtéssel − az öreg Gnocchi a fia nevét. Ez a suttogás félelmetesebb volt, mintha üvöltött volna.
− Mamma mia! − tördelte kétségbeesetten a kezét Giuditta, a fiú nagynénje. − Mi lesz itt ma még?! És szaladt megkeresni Giovannit.
Mindenki ezt tette, la tutta casa. Mentek, igaz, nem túl lelkesen, mert éppen mással voltak elfoglalva. Giovanni testvérei, a 23 éves Giacomo és a 18 éves Giovanna is. Sietett nonno, az öreg Gnocchi apja − egyébként, még fiatal korában a gnocchit ő találta ki vagy fel −, és aki Giulio névre hallgat; illetve csak hallgatna, ha nem volna majdnem teljesen süket. Most is csak azért sietett, mert látta, hogy mindenki lohol valamiért, de hogy miért, arról fogalma sem volt. Azt azonban tudta, ha a fia suttogva fakad, akkor ugrani kell mindenkinek. A hét unoka, Davide, Dora, Gino, Beppino, Filomena, Romeo és Giulietta is − csivitelve, kacagva, egymást hajkurászva és csipkedve − lázasan kereste az apját. Igen, lázasan, mert valami fránya fertőzés miatt majdnem 37,2-t (!) mutatott reggel a hőmérő higanyszála mindegyiknél.
− Lopva, biztosan megint annak a gyilkos − és a lehető legnagyobb undorral ejtette ki a nevet − Carlo Brutale Cannelloninak valamelyik főztjéből zabáltak be! Talán éppen a fertőzött pocsék raviolijukból! − mondta ki a verdiktet az öregapjuk. Most viszont senki sem tilthatta meg nekik, hogy fölkeljenek az ágyukból, hisz eltűnt a drága babbo!
Még Cesare felesége Rosalia, a donna di casa is elindult keresni az itthon maradottak közül a legidősebb fiacskáját. Ő tudta − a menye persze nem −, hogy hol keresse. Tizenegyre járt az idő, de most még a konyha felügyeletét is ott kellett hagynia.
− Ez a Caterina csak egyet tud, szülni a gyerekeket; de azt nagyon. Hét év alatt eddig hármat hozott a világra. De télre megszületik a negyedik is − morfondírozott magában; és ment a cselédlány, Valeria szobája felé. Ahogy közelebb ért, már jól hallotta, hogy ott benn bizony történik valami! Rájuk akarta nyitni az ajtót, de az be volt zárva. Legszívesebben üvöltött volna, de nem tehette, mert tudta, ha ezt az ura meghallja, itt kő kövön nem marad.
− Giovanni, azonnal gyere ki, apád keres! − sziszegett be az ajtón. A fia rögtön ugrott, nyitotta az ajtót, és egy szál gatyátlanul akart rohanni a papához!
− Állj meg, te őrült! − verte keményen fejbe az anyja. − Előbb öltözz fel! − közben az ágyban heverő, a takaróval ezt-azt eltakarni igyekvő Valéria felé pökött.
− Pfuj, te szégyentelen! Majd elbeszélgetünk, ne félj! − ezt a ne félj-t a lány érthette így is, meg úgy is.
Giovanni, az inge szélét gyűrögetve megállt az apja előtt.
− Kerestél, papa?
Cesare megvetően nézett a fiára.
− Én ugyan nem kerestelek, csak a nevedet mondtam…
− De a többiek…
− Még nem fejeztem be a mondatomat! Egyébként lehet, hogy a többiek valóban kerestek. Hol kujtorogsz, amikor itt a pranzo ideje?
− Én csak…
− Nem azért kérdeztelek, hogy válaszolj is! Mi a teendőd pranzo előtt? Most válaszolhatsz.
− El kell mennem a ristoranténkba.
− Hány órára?
− Legkésőbb tizenegyre.
− Miért?
− Hogy megnézzem, minden rendben van-e.
− És te ehelyett! − ordított rá a Padrone.
− Én… én csak… éppen… most…
− Hát ez az! Neked minden fontosabb, mint a Ristorante Gnocchi! Igaz?
− Dehogy…
− Kérdeztelek? Sose tanulod meg, mikor kell és mikor nem szabad válaszolni. Silenzio! − kiáltott rá az apja Giovannira, amikor látta, hogy az megint nyitja a száját. − Tudod te egyáltalán mi az Ristorante Gnocchi a famiglia számára? És mi a szerepe, rangja ebben a városban?
− Tudom, papa − szólalt meg óvatosan a fiú.
− Dehogy tudod. Még most is, amikor már három gyereked van, és a negyedik is egy pár hónap múlva megszületik; te még most is a nőket hajkurászod.
− De papa!
− Ne szólj közbe! Tudd meg, hogy én mindent tudok; még azt is tudom, amit te sosem fogsz tudni! És ez nem más, mint a becsület és a kötelesség. A két bátyád nagyszerűen elboldogul más városokban, te meg itthon elherdálod, amit mi, nonno és én…
− De én igyekszem…
− Az kevés! Ezt szívvel-lélekkel kell csinálni. Végre vésd végérvényesen vérrel a fejedbe, amit most mondok! L’eredita passa di padre in figlio − és ez nem más, mint a Ristorante Gnocchi! − nagyon felindultan mondta mindezt; és Giovanni megérezte, amit eddig nem tudott, hogy neki kell most már folytatnia, átvennie azt az örökséget, amit a nagyapja és az apja ráhagyott. Ránézett, felnézett az apjára, aki egy nagy zsebkendővel törölgette a homlokát, és lassan a karosszékébe ereszkedett. Tudta, hogy mostantól teljes egészében neki kell vezetnie a Ristorante Gnocchit, és neki kell az egész itthoni famigliáért is felelnie az apja, a Padrone előtt. Azt is tudta persze − hogyne tudta volna −, hogy ezeknek az elvárásoknak ő sohasem fog megfelelni. De azért csak fél térdre ereszkedett, és megcsókolta apja öreg, eres, de még mindig erős kezét. Átható fokhagymaszagot érzett.
− Mindent értek, Papa! − suttogta alig hallhatóan.
− Akkor menj, és tedd a dolgodat! Nem szeretném még egyszer azt hallani, hogy a Ristorante Cannelloniban több vendég étkezett, mint in nostra santa eredita! − s a keze intésével útjára engedé az ő fiát, de még utánaszólt. − Ez az utolsó esélyed!
A többiek szótlanul hagyták el a soggiornót.

*

Közben a Cannelloni casa-ban, a sala da pranzo-ban már ebédhez terítettek. Náluk az volt a szokás, hogy a famiglia itthon tartózkodó tagjai fél 12-kor megjelennek a hatalmas asztalnál, a jól megszokott − Carlo Brutale, a Padrone által kijelölt − helyükön. Tilos volt a késés, mert aki ezt meg merészelte tenni, az brutális letolást kapott a Padroné-tól, ha az egyáltalán az asztalhoz engedte ülni. Most is ott volt mindenki időben, kivéve a legidősebb fiút, Carlo Juniort meg a feleségét, Angelát, akik reggel óta a Ristorante Cannelloniban irányították és felügyelték, hogy ebédidőre minden rendben legyen.
Így is szép számmal összegyűltek. Az asztalfőn − természetesen − az apa, Carlo Brutale Cannelloni terpeszkedett méltóságteljesen. Mellette szerénykedett jobbról a felesége, Elisabetta. Carlo Brutale bal oldalán Carlo Junior foglalt helyet, aki már hazajött a Ristorante Cannelloniból, ahol mindent elintézett. Az ő balján a felesége, Emília ült. Rajtuk kívül még egy lánya, Carla és egy fia, Colomanno is volt a Cannelloni házaspárnak. Azt talán mondanom sem kell, hogy ők, Carla a férjével, Pietróval Sienában, míg Colomanno a feleségével, Annával Gubbióban vezettek egy-egy Ristorante Cannelonni-t. Ugyanabban a két városban, ahol a vetélytárs Gnocchiéknak is volt éttermük.

(Ha még nem mondtam volna, elárulom, hogy Gabriele Gnocchi a feleségével, Gabriellával Sienában, míg Giuseppe Gnocchi, ugyancsak a feleségével, Teresával Gubbióban vezette a Ristorante Gnocchit. Egyébként Giuseppe volt a legidősebb „fiú”, míg Gabriele korban a második gyerek volt a családban.) Mindezt zárójelbe tettem, de ez nem jelenti azt, hogy mellékes dologról informálódtunk…

Caterina, a nonna szemben a fiával, az asztal másik végén, az unokák − Sandro, Domenico, Maria, Mario, Tonio, Maddalena és Linda − között ült. Ott volt az asztalnál még Brutale özvegy fivére − a cannelloni ki- vagy feltalálója −, Coriolan Cannelloni, akinek mindennap az ebéd a legnagyobb ünnep, ugyanis imádja a hússal vagy spinacival töltött pasta asciuttát. Mellesleg ebéd idején a nagyothalló készülékét is kiveszi a füléből, hogy semmi ne zavarja − főleg a fölösleges beszéd ne − a számára immár egyetlent e földi élvezetek közül. (A nőkön kívül értem ezt az egyetlent. Naturalmente.) Egymással szemben ült a két legfiatalabb Cannelloni-gyermek, a 23 éves Cornelio és a 18 éves, Cristina. Ennek is megvolt az oka, mert amíg egymás mellett ültek, állandóan szerelmi ügyeikkel abajgatták egymást, amelyeket még a legkisebb unoka is figyelmesen hallgatott. Komoly szerelmükről azonban − ebben hallgatólagosan megegyeztek − soha nem beszéltek az asztalnál. Még csak az hiányzott volna!
Presto, az inas és Maria, a szakácsnő hamarosan hozta is a mai napra készített, Caterina és Cornelia által felügyelt ételt, amely nem volt más, mint tortellini al casa.

*

Mire mindenkinek a bemutatásával végeztem, addigra a Gnocchi-casában is asztalhoz ült la tutta famiglia.
Scusi! Két személyt még nem említettem: Cannelloniéknál a szobalányt, Sofiát; valamint Gnocchiék férfi szakácsát, Tiberiót; de ők most, e röpke szabadidejükben, hogy is mondjam… hm… szóval éppen… ne titkoljuk; elég, ha nekik titkolniuk kell, egyszóval… egymással vannak elfoglalva.
Újabb scusi! Ha valaki keveri a családokat, a neveket és a jól-rosszul leírt olasz szavakat és kifejezéseket, azoktól elnézést kérek! (Ez utóbbiakat úgy írtam le, ahogy sikerült hallás alapján megjegyeznem őket.)

*

Amikor Giovanni Gnocchi megérkezett Alfa Romeóján a Ristorante Gnocchiba, első dolga volt, hogy utasítást adott a szakácsoknak.
− Pontosan két órára készítsetek nekem egy rendes adag spaghetti gnocchesét! Ugyanis csak akkor lesz időm ebédelni – fejezte be utasításait. Ezután ment, és megnézte, minden rendben van-e az étteremben. Itt-ott − mint gondos padrone giovane − igazíttatott valamit a terítékeken; és fontosságának tudatában nem vette észre, hogy a pincérek a háta mögött röhögcsélnek rajta. Aztán bement a konyhába, ahol újabb utasításokat adott ki arról, hogy melyik fűszerből mennyit tegyenek a sugóba, mennyire legyen szaftos a ragu; meg arra − amit mindegyik szakács amúgy is tudott −, hogy hány percig főzzék a spaghettit, a tagliatellét meg a többi pastát, hogy se túl puha, se túl kemény ne legyen.
Tizenkettő körül szép lassan szállingózni kezdtek a vendégek. Giovanni az ajtóban a tőle telhető legnagyobb udvariassággal fogadta őket. Meg kell mondanunk, hogy ez nem akaródzott igazán sikerülni neki. Egyfolytában azon járt az esze, hogy otthon már mindenki zabál, ő meg itt éhen pusztul értük meg miattuk.
Ugyanakkor azt is látta, hogy a piazza túlsó oldalán mintha többen nyüzsögnének, mint náluk. Ezért szólt Victoriának − nomen est omen −, a legbögyösebb pincérlánynak, hogy gyorsan vegyen föl egy rendes blúzt és szoknyát, és invitálja csábos mosolyával a vendégjelölteket. Ehhez értett a fiú meg Victoria is, s most is bejött; mert a legtöbb arra sétáló − Victoriát látva − bejött a Gnocchiba, és ez nem volt hiba. Giovanni elégedetten dörzsölte a markát.
− Tudom én, mi kell a popolónak, meg milyen fontos egy kerekded popó! Én ne tudnám, a nők ügyében szaktekintély Gnocchi! − suttogta Signor Boria, ahogy a háta mögött az alkalmazottak nevezték a nagyképűség megtestesítőjét.
Miután telezabálta magát a két embernek való, nagy adag spaghettiből − már kezdett pocakot ereszteni −, elszámoltatta a főpincért, és megrettenve állapította meg, hogy ma megint kevesebb volt a bevétel, mint tegnap.
− Hogy adjam ezt be apámnak? − töprengett jóllakottan hazafelé. Otthon Antonia, a felesége fogadta.
− Tettem el neked a tiramisuból − kedveskedett.
− Jól tetted − viszontkedveskedett Giovanni. De már szaladt is érte a Padrone egyetlen lánya, Giovanna.
− Siess, Giovanni! Papa téged vár.
Giovanni ránézett a húgára, és elhatározta, hogy semmiféle nyikhaj paprikajancsit nem enged ennek a szépséges lánynak a közelébe. De hát ez sem őrá volt bízva…
− Megyek már − sóhajtotta, és megölelte a húgát, mintha a frontra vagy a vesztőhelyre kellene mennie.
Nem sokat tévedett. Cesare a dolgozószobájában várta a fiát, és bájosan mosolygott.
− Ugye, minden rendben ment?
− Igen, papa.
− Sok vendég volt?
− Elég sok.
− Több mint tegnap?
− Hááát…
− Egyszóval kevesebb.
− Sajnos. Pedig én mindent…
− Tudom. Mindent megtettél és megettél. Vedd tudomásul, hogy a tettekben − ahogy már mondottam volt − a minden kevés! Ezt szívvel-lélekkel kell csinálni vagy sehogy! A fülembe jutott, hogy a Cannelloniban több vendég és nagyobb bevétel volt ma is. Tönkre akarsz tenni bennünket?
− De…
− Csönd! A sírba akarsz juttatni, öregapáddal együtt? Ha nem vagy képes, vagy nem akarod csinálni, mondd meg! Legalább jóllaktál?
− Igen, papa. Nagyon finom volt a nostro spaghetti!
− Elég is volt?
− Elég és… − az apja azonban félbeszakította.
− Én is azt mondom. Elég, elég és elég! Nem neked kell jóllakni és elégedettnek lenni, hanem a ven-dé-gek-nek! Érted? A ven-dé-gek-nek!!!
− Értem.
− Dehogyis érted! Látom, hogy most is Valerián vagy Viktorián jár az eszed.
− Honnan…
− Mondtam már neked, én mindent tudok.
− De én Viktoriát…
− Még nem! − vágott közbe az apja. − De kiemelted, hogy adandó alkalommal hálás legyen neked. Három gyereked van, az én három unokám, te ütődött! Mit tanulnak tőled? Hogyan veszik át az ereditát? Tőled!?
− Megígérem…
− Te már semmit se ígérj nekem! Holnaptól Giacomo, az öcséd veszi át a Ristorante Gnocchit! Ha neki sem megy, visszaveszem én!!! Én − ütött öklével a mellére −, Carlo Cesare Gnocchi!!!
− De, papa…
− Semmi de! Illetve van még egy de.
− Mi az? − reménykedett a fiú.
− Te elmehetsz, de küldd be hozzám Giacomót! − és nyújtotta csókra a kezét.
Giacomo fél térdre ereszkedett, és megcsókolta az apja öreg, eres, de még mindig erős kezét. Átható fokhagymaszagot érzett.

*

​Carlo Brutale ebéd után hívatta Carlo Juniort, aki már várta ezt; hisz naponta ismétlődő szokásról volt szó. Ráadásul csupa jó hírről számolhat be a Ristorante Cannelloni mai eddigi napjáról.
​Apja a könyvtárszobában szivarozva várta. Csak egyedül ő dohányozhatott ott, in casa paterna. Ha ő valamit kimondott, a könyörgés sem hatott ott.
​− Mi újság, Carlo? − nyújtotta csókra a kezét a Padrone.
​Carlo Junior fél térdre ereszkedett, és megcsókolta apja öreg, eres, de még mindig erős kezét. Átható fokhagymaszagot érzett.
​− Tutto a posto! − mondta megnyugtató hangon.
​− Mennyi volt a bevételünk?
​− Több mint tegnap.
​− És a Gnocchi-ban?
​− Ahogy Victoriától megtudtam, nem ment nekik valami jól.
​− Hogy-hogy?
​− Victoria eldicsekedett nekem, hogy Giovanni kiállította őt a ristorante elé; így valamivel többen mentek be hozzájuk, de messze elmaradtak tőlünk. Mert − ahogy ő mondta − „Ez a Giovanni csak a saját hasával törődik, meg azzal, hogy rajtam legeltesse a szemét.”
​− Jól van − ereszkedett le Brutale a fiához, de gyanakodva nézett rá. − Ilyenek ezek a − és a pillanat ünnepélyességéhez illő utálattal ejtette ki a nevet − Gnocchik! De ugye, neked ezen kívül nincs semmi közöd ehhez a Victoriához?
​− Ugyan, papa, hogy gondolhatsz ilyet rólam? − szörnyülködött az ifjabb Carlo.
​− Csak úgy, hogy ismerlek ám téged… − majd az orra alá dünnyögve hozzátette −, meg magamat is.
​Fia, nehogy az apja észrevegye, halványan elmosolyodott.
​− Papa, feleségem van meg három gyermekem! − húzta ki magát önérzetesen.
​− Igaz, ami igaz; de azért te is Cannelloni vagy!

*

​Közben mind az elégedetlen Gnocchi, mind az elégedett Cannelloni család aggasztó híreket kapott Umbriából, a Gubbióban lévő ristorantéjukkal kapcsolatban. A Pasta Asciuta Maffia kezdetektől elégedetlenkedett, hogy két toszkán ristorante is betolakodott Umbriába, az ő felségterületükre. Naponta zaklatta a két éttermet a helyi banda. Állandóan fenyegetőztek, megfélemlíteni igyekeztek a vendégeiket; az utóbbi időben pedig egyre gyakrabban jelentek meg pénzt követelve.
​Mind a Gnocchi, mind a Cannelloni casában naponta többször is csörgött a telefon. Giuseppe és Colomanno ezekről a riasztó dolgokról számolt be az apjuknak; valamiféle segítségben reménykedve.
​Még szerencse, hogy Sienában − mindkét család számára − jól ment az üzlet.

*

Firenze e grande citta, mégis szinte mindenki tudott a két famiglia egymás iránti gyűlöletéről. Az okát is tudták, de nem értették, miért kell utálni egymást azért, mert az egyik a töltetlen pasta asciutát sugóval vagy al ragu és parmigianóval; míg a másik a töltött pastát ugyanígy vagy másként készíti el, és tálalja fel a vendégeinek. Étkezés után pedig Gnocchiéknál csak a grappa; Cannelloniéknál pedig csak az amaro jöhetett.
A két család, főleg az idősebb generáció tagjai azonban egymással voltak elfoglalva. Úton, útfélen szapulták az ellenségnek nemcsak a családját, hanem a tésztáját is. Pedig hol az egyiknek, hol a másiknak ment jobban a ristorantéja. Az erőviszonyok és a nyereségek hosszú távon kiegyenlítődtek. Az idősebb generációk tagjait, legalábbis kettőét, ez azonban egy csöppet sem zavarta; mirigyből csak egymással foglalkoztak; s közben nem akarták észrevenni a rájuk leselkedő veszélyt, amely a Maffia Umbria képében immár közvetlenül fenyegette őket.
De talán most, hogy a Gubbióban uralkodó áldatlan állapotokról tudomást szereztek, megjön a két öreg esze is!

Azt állítottuk, hogy a két család idősebb tagjai egymással voltak elfoglalva. Ez igaz, és erről mindenki tudott; amiről viszont − főleg a két családban − nem mindenki tudott, csak a bennfentesek, s ők árulták el nekem is, az az volt, hogy a két család néhány fiatalabb tagja is egymással volt elfoglalva; sőt − mi kimondhatjuk bátran − bizalmas viszonyba került egymással.
Ahogy azt már korábban említettük, az egész a Gnocchi család szakácsával, Tiberióval és Cannelloniék szobalányával, Sofiával kezdődött. Naturalmente, a rossz nyelvek szerint. Az azonban teljesen biztos, hogy a titkolódzás ellenére néha látták is őket együtt.

*

Cristina és Giacomo − miközben az idősebbek szidták egymást, mint a bokrot − rendszeresen San Gimignanóban találkozott. Ez kissé macerásnak, de biztonságosnak bizonyult. Mindaddig háborítatlanul hódoltak egymás értékeinek és szépségének, amíg a fiút az apja meg nem bízta a firenzei Ristorante Gnocchi vezetésével. Giacomónak azonban, aki un giovanotto attivo e intelligente volt; nem is okozott oly nagy nehézséget megoldást találnia a folytatásra.
Ezúttal is megszokott kávézójuk teraszán ültek San Gimignanóban. Élvezték a napsütést, a térről idehallatszó zenét, a gelatót, az amarettót; a nagyszerű, ebéd utáni nyugalmat és békét. Elmélyedtek egymás szemében… Érdekes, hogy saját magukat látták a másik szemében, s ezt a hírt közölték is szerelmükkel.
− Látom a szemedben magamat! − dicsekedett Cristina.
− Én pedig megígérem, hogy ez így lesz a világ végezetéig − így Giacomo.
− Caro mio! − fogták egymás kezét. − És te, te mit látsz az én szememben?
− Az életet, a jövőmet, a jövőnket − javította ki magát a fiú. − És a boldogságot.
− Mást nem?
− Miért, mit kellene még látnom?
− Magadat, Como!
− Hát, igen − mondta unottan Giacomo −, de fontos ez rajtam kívül valakinek?
− Nekem, nekem!
− Bizonyítsd be!
Cristina közelebb bújt a fiúhoz és megcsókolta.
− Ecco, a bizonyíték.
− Most én bizonyítok − szögezte le Giacomo, és ő is a tettek mezejére lépett.
Valójában semmi különös nem történt, csak boldogok voltak. Mert nem gyűlölték, hanem − ilyen is létezik − szerették egymást.
− Van ám még egy bizonyítékom!
− Igen? Mi az?
− Kitaláltam a jövőnket. Apám, Giovanni helyett engem bízott meg a Ristorante Gnocchi irányításával. Azt te is tudod, hogy ez óriási lehetőség és még nagyobb felelősség. Nagyon jól kell csinálnom, semmit sem szabad elrontanom…
− Erről már beszéltünk, de még nem találtunk megoldást…
− De én már találtam.
− Nem mondod… − csodálkozott Cristina.
− Rá kell beszélnünk apáinkat, hogy fejezzék be a háborúskodást, mert semmi értelme.
− Ezt mi tudjuk, de őket ilyenre rábeszélni!? Impossibile!
− Nemcsak rábeszélni kell őket, hanem egy újítással is ki kell rukkolnunk.
− Az mi lenne?
− Egyesíteni kell a két éttermet úgy, hogy mindegyik készítsen mindenféle pastát; szolgáljanak fel ebéd után grappát is meg amarót vagy akár sambucát is; és ne egymással hadakozzanak, hanem Gubbiót mentsük meg!
− Szerinted, ebbe belemennek?
− Kettőnknek, együtt sikerülni fog!
− De mit szólnak a többiek? Mindenki.
− Megvan a közös ellenség. Éljék ki abban a harciasságukat! Nem véletlen, hogy Brutale és Cesare ragadványnevet kapták ám apáink!
− Hogy-hogy?
− Apád kemény és vereséget nem ismerő ember. Brutale.
− A tiéd meg Cesare, akinek a hatalom nagyon fontos! − kezdte érteni Cristina.
− Ha ezeket a kiváló tulajdonságokat sikerül egyesítenünk, és Umbria ellen fordítanunk, nyert ügyünk van! Kétszeresen. Megszűnik a háborúskodás a két famiglia között, és megmentjük Gubbióban a ristorantéinkat.
− Tiberio és Sofia mellénk áll. Ezt te is tudod.
− És ne feledkezz meg a bátyádról, Cornelióról és az én szépséges húgomról, Giovannáról! − tette hozzá Giacomo. − Lesznek nekünk szövetségeseink!
− Aztán itt van a te özvegy Giuditta nagynénid meg az én ugyancsak özvegy nagybácsim, Coriolan! − bökte ki a leány.
− Csak nem… − hüledezett Como. − Ők is újra?
− Mit jelent az, hogy újra?
− Azt, hogy ismét − szellemeskedett a fiú. − De majd mindjárt megtudod.
− Te nem vetted észre, hogy ők csípik egymást?
− Nem. És mióta?
− Évek óta. Csak senkinek nem árulták el.
− Te honnan tudsz róla?
− Az egyik lány mesélte, hogy látta őket egy kis kávézóban a kertvárosban.
− Oda járnak?
− Bizony.
− Ezt nem gondoltam volna, de most nagyon jól jön nekünk! Én még azt is kiderítettem róluk − és itt az újra magyarázata, vagy olaszázata −, hogy valaha egy iskolába jártak, és mint a nagyágyú olyan szerelmesek voltak egymásba. Ezek szerint még ma is pislákol valamicske parázs a hamu alatt… Hogy én ezt a randizgatást nem vettem észre! − ütött a homlokára Giacomo.
− Ők is ügyesek, nemcsak mi! Hallatlan, hogy ez a különös megoldás így, anélkül is eszedbe jutott, hogy a randizgatásukról tudtál volna! Megdicsérlek, intelligente giovanotto!
− Volenti nihil difficile! − idézett Giacomo önérzetesen. − A nagymamádat, Caterinát és az én nagypapámat, Giuliót ugyancsak nem lesz nehéz megnyernünk. Biztos, hogy mindegyik mellénk fog állni.
− Naná, a két legkisebb unokájukat nem hagynák cserben! − fokozta tovább a biztosat Cristina.
− Végül is az ő érdekük is ez − zárta le Giacomo az idősebb generációk megnyerésének módjáról folytatott fontos gondolatsort.
− Két családtagról azonban még nem is beszéltünk…
− Pedig rájuk is szükség van. Megbízhatóak.
− És szeretnek bennünket, mind a négyünket! − mondta Tina.
− Azt hiszem, rajtunk kívül ők örülnének legjobban, hogy végre béke volna, és nem kellene félve titkolniuk mindazt, amit a legkisebb gyerekeik titkolnak az apjuk előtt. Sőt, mindenki előtt.
− Édesanyám a miénk!
− Az enyém is! − tette rá a pecsétet a szerződésükre Giacomo. Aztán ezt a szerződést egy hosszabb, további időt igénylő pecséttel is megerősítették.
− Omnia vincit amor! − büszkélkedett latinos műveltségével Cristina is.
− Ha négyen összeházasodunk…
− Négyen? − szörnyedt el a lány.
− Jól van, na, nem úgy gondoltam.
− Hanem hogyan?
− Úgy, hogy a bátyád elveszi a húgomat; te meg hozzám jössz feleségül…
− Micsoda! − kerekedett el a szépség azúrkék szeme. − Értsem ezt úgy, hogy te most megkérted a kezemet? − csapta össze a kezét Cristina; mire megjelent a pincér, de Giacomo intett neki, hogy niente, mire visszahúzódott az árnyékba.
− Miért, hogyan lehet ezt még érteni?
− Légy szíves ismételd meg, hisz repetitio est mater studiorum! − sürgette a fiút a leány.
− Cristina, hozzám jössz feleségül? − ismételte meg Como.
− Si! − sikította a lány, átölelve szerelmét; közben levert két poharat. A pincér, meghallva a csörömpölést, diszkréten rohant összetakarítani; a vendégek pedig − látván a fiú nyakába kapaszkodó a lányt, aki még oda is kiáltotta nekik. − Megkérte a kezem! − a beleegyezés látványos jelére és a csörömpölésre felálltak és tapsra fakadtak. Főleg a nők, mintha az ő kezüket kérte volna meg a giovanotto grazioso… Szegények! Elég hamar vissza is ültek a helyükre.

*

Certaldóban − mintha minden a kedvükre alakulna − napsütéses, de nem túl meleg várta Giovannát és Corneliót. Hetente egyszer-kétszer eljöttek ide, hogy egy kicsit zavartalanul egyedül lehessenek. Otthonról, naturalmente halaszthatatlan ügyekre hivatkozva tudtak csak elmenekülni. Giovanna általában a titokba beavatott barátnőjének segített a gordonka gyakorlataiban. Giovanna egyébként gyönyörűen játszott. Cornelio pedig − szintén zenész − az általa alapított White and Red zenekar próbáján vett részt.
Vagyis Giovanna és Cornelio egy húron pendültek. Nem úgy, mint a két famiglia többi tagja. Kettejükről ezt még a róluk legrosszabbakat híresztelő ismerőseik sem terjeszthették. Vagyis, nevezzük nevén a kapcsolatukat; halálosan szerették egymást! Az ő korukban már mással is előfordult ilyen katasztrófa e földi létben.
Itt vannak példának okáért a testvéreik! Illetve, nincsenek itt, mert ők ilyenkor San Gimignanóban foglalkoznak halaszthatatlan ügyeikkel.
A találkozásoknak ilyetén kivitelezése macerásnak, de biztonságosnak bizonyult. Egyelőre, mert más nem tudott róla, csak Cristina és Giacomo. Nekik pedig csak a hallgatás állt az érdekükben.
A fasorban található hangulatos kis trattoria teraszán ültek, és a világ legfontosabb dolgairól beszélgettek.
− Szeretsz? − kérdezte a csodálatos Giovanna.
− Szeretlek − válaszolt nemes egyszerűséggel a fiatalember.
− Miért szeretsz? − így a hölgy.
− Mamma mia, ha én azt meg tudnám mondani! − sóhajtott Cornelio.
− Azért csak próbáld meg!
− Talán azért, mert te levegő vagy a számomra…
− Micsoda? − képedt el a leány.
− …ami nélkül nem tudnék élni.
− Ezt még sosem mondtad.
− Hja, Giovanna mia, varietas delectat.
− Ezt viszont már máskor is mondtad.
− Én? Mikor?
− Nem mondom meg! − pirult el a szépség.
Cornelio megfogta a kezét.
− És te szeretsz? − kérdezte a lányt.
− Nem!
− Miért nem?
− Azért nem, mert imádlak!
A pincér kihozta a kávéjukat, és − mint minden alkalommal − tágra nyílt szemmel és tátott szájjal bámulta Giovannát.
− Látod, itt is egy hódolód! Válogathatsz közülük.
− Tudom, de én már választottam…
− És ki az boldog halhatatlan?
− Úgy hívják, hogy…
− Na, hogy?
− Cornelio!
− Légy a feleségem, Giovanna, cara mia!
− Tessék? Jól hallottam?
− Igen!
− Akkor ismételd meg, légy szíves, mert repetitio est mater studiorum!
− Légy a feleségem!
− De hát csak így, ripsz-ropsz?
− Naná! Hány éve ismerjük egymást? − kérdezte Cornelio.
− Várj csak! − Giovanna egy kis ideig az órájára nézett. − Pontosan öt éve, két hónapja tizenegy napja, három órája és huszonkét perce! És mióta szeretjük egymást?
Cornelio nem nézett az órájára, hanem Giovanna ragyogó szemébe, és úgy válaszolt.
− Pontosan öt éve, két hónapja, tizenegy napja, három órája és huszonhárom perce!
− Hogy repül az idő!
− Igen, és még mindig nem tudom, mit szólsz a kérésemre.
− Nem is tudom…
− Mit? − riadt meg Cornelio.
− Hogy, legyek-e.
− Én akár el is mehetek…
− Itt hagynál engem, hogy meghaljak?
− Miért halnál meg?
− Na, hallod! Levegő nélkül!
Cornelio és Giovanna egymásra nézett, elnevették magukat; majd hosszú, véget érni nem akaró csókkal pecsételték meg a ki nem mondott választ. Amikor kibontakoztak egymás karjaiból, és nagy nehezen levegőhöz jutottak, Giovanna alig hallhatóan csak egyetlen rövid mondatot tudott kimondani.
− Si!
Aztán csak ültek a teraszon; élvezték a napsütést, a térről idehallatszó zenét, a gelatót, az amarettót; a nagyszerű, ebéd utáni nyugalmat és békét. Elmélyedtek egymás szemében… Érdekes, hogy saját magukat látták a másik szemében.
Arra riadtak fel, hogy megállnak az asztaluk mellett és valaki szól hozzájuk.
− Indulhatunk?
Giacomo volt, Giovanna bátyja és Cristina, Cornelio húga. Megérkeztek San Gimignanóból. Jöttek, hogy fölvegyék őket, mert indulni kell hazafelé.
− Elmondtad Corneliónak? − kérdezte a húgát Giacomó.
− Dehogy, nem volt…
− Tudom − szakította félbe a bátyja −, „Nem volt rá idő!” Igaz?
− Csak tudnám, mit tudtatok csinálni akkor ennyi ideig! − szólt közbe értetlenkedve Cristina.
− Ó, te aztán nem tudod! − állította le a bátyja.
− Ezt most hagyjuk! Fizessetek és menjünk, hogy időben hazaérjünk! Tudjátok, hogy ez fontos. Majd én útközben elmondom − fordult Giacomo Cornelióhoz, és előrement Cristinával.
− Mit kellett volna elmondanod? − kérdezte Cornelio.
− Hosszú! Majd a bátyó meglep vele − válaszolt rejtélyesen Giovanna, és átölelte Cornelio derekát…

*

Néhány hónap múlva Paolo Pronto, körzeti főfelügyelőhöz közvetlenül egymás után két telefonhívás futott be Gubbióból. Az egyik Giuseppe Gnocchitól, a másik pedig Colomanno Cannellonitól. Mindketten segítséget kértek a rendőrségtől, mert a ristorantéjukban megjelent Gerardo „Duro” Grissini bandája, a Pasta Asciuta Maffia Umbria emberei, és szétverték a berendezést, mivel − ahogy ők mondták:
− Nem takarodtatok el Gubbióból, és fizetni sem fizettetek!
Pronto főfelügyelő azonnal hívatta Emilio Esatto őrmestert.
− Álljon elő három autó az emberekkel, megyünk Gubbióba!

Mire Pronto főfelügyelő és Emilio Esatto a tíz rendőrrel megérkezett, már Gubbióban volt a Gnocchi és a Cannelloni család néhány tagja is. Mindkét ristorantéban siralmas látvány fogadta őket. A bútorokat összetörték, a bárpulton szétverték az üvegeket, poharakat, a függönyöket leszaggatták, a falakat sugóval kenték össze; és végül mindkét ristorante közepén egy épen maradt asztalra, néhány zacskó felbontott(!) grissinit dobtak.
− Micsoda arcátlanság! − háborodott fel Esatto őrmester, amikor meglátta a fel-bon-tott grissiniket!
Pronto főfelügyelő azonban egy gyors kézmozdulatával leintette, majd a piazza közepén, egyenlő távolságra mindkét ristorantétól, elkezdte a szemtanúk és az érintettek kihallgatását. Ami azt illeti, nem volt nehéz és egyúttal könnyű sem a dolga. Az éttermek tulajdonosain és alkalmazottain kívül ugyanis egyetlen szemtanú sem volt. Akik a piazzán lézengtek, kíváncsiskodtak, csak a fejüket csóválták, mammamiáztak; de látni nem láttak semmit. A szemtanúkkal tehát gyorsan végzett Paolo Pronto.
− Úgy látom, itt mindenki megvakult egy röpke órácskára − összegezte a szemtanúk által elmondott nagy semmit.
A tulajdonosokkal és a személyzettel már sokkal nehezebb dolga volt.
Cesare és Brutale egymás szavába vágva hadarta a tényeket.
− Főfelügyelő úr, már kezdetektől… − kezdte Cesare, de Brutale közbevágott.
− Állati durván bántak el… − most meg Cesare nem hagyta.
− Nem tudják ezek a hatalommániás Grissinik elviselni…
− Azt hiszik, nekik mindent… − folytatta Cesare, de most Paolo Pronto, a főfelügyelő elordította magát.
− Silenzio! Önök itt voltak a támadás idején?
− Nem! Nem! − hangzott az egységes válasz.
− Végre, hogy valamiben egyetértenek! − konstatálta Pronto, aki nagyon jól ismerte a két famiglia között uralkodó áldatlan állapotokat. − Kérem Giuseppe Gnocchit!
Giuseppe előrelépett, de ekkor megint Brutale szólalt meg.
− Miért először őt; miért nem az én fiamat Colomannót? − kérdezte kivetkőzve magából.
− Csak sorjában! Majd ő is sorra kerül! − azzal Giuseppéhez fordult. − Mondja el röviden, mi történ!
− Ezek ránk rontottak, főfelügyelő úr; a vendégeket kizavarták és kiabáltak.
− Nem takarodtatok el Gubbióból, és fizetni sem fizettetek! – ezt üvöltötték. Azután − ahogy látni méltóztatik − mindent összetörtek.
− Kik voltak?
− A helyi maffia, Grissini emberei. Ahogy az itt hagyott zacskóikból látni méltóztatik.
− Az összetört bútorokat meg a zacskóikat láttam. Grazie. Jöjjön Colomanno Cannelloni!
Colomanno a hátrahúzódó Giuseppe helyére lépett.
− Mondja el röviden, mi történt!
− Ezek ránk rontottak, főfelügyelő úr, a vendégeket kizavarták és kiabáltak.
− Nem takarodtatok el Gubbióból, és fizetni sem fizettetek! – ezt üvöltötték. Azután − ahogy látni tetszik − mindent összetörtek.
− Kik voltak?
− A helyi maffia, Grissini emberei. Ahogy az itt hagyott zacskóikból látni tetszik.
− Az összetört bútorokat meg a Grissinik zacskóit láttam. Grazie.
A hátrahúzódó Colomannónak az apja, Brutale még odaszólt.
− Miért azt mondtad, hogy tetszik? Nehezedre esett kimondani, hogy méltóztatik? Ahogy ez a Gnocchi − közben Giuseppe felé intett a fejével − is tette?
Pronto folytatta.
− Megállapítom, hogy nincs különbség a két famiglia két itteni tagjának vallomása között. Mindketten egyformán nyilatkoztak. Kész vagyok elismerni, ez ma már a második azonosság a Cannelloni és a Gnocchi család között. Kezdünk furcsa világot élni… − tette hozzá tűnődve.
Cesare és Brutale azonban ebbe nem tudott, nem is akart belenyugodni.
− A mi kárunk nagyobb, mert most vettünk új asztalterítőket…
− Mi pedig az összes függönyt cseréltük le nemrég…
− Hozzánk több vendég járt…
− Hozzánk meg a jobban fizetők…
És dőlt volna belőlük a különbözőségek további felsorolása és bizonyítása, ha Pronto főfelügyelő nem mondja ki a bűvös, azonnali hatású szót.
− Silenzio! − kiáltotta.
A beálló csendben colpo di scena, váratlan fordulat következett. A piazzán kialakult kör közepére − egymás kezét fogva − kipenderült Giacomo és Cristina, valamint Cornelio és Giovanna. Fogták egymás kezét! A Gnocchi és a Cannelloni famiglia legfiatalabb gyermekei! A két család szeme láttára!!!
− Elérkezett az a pillanat − lépett előre kézen fogva Giacomo Gnocchi és Cristina Cannelloni −, hogy ünnepélyesen bejelentsük, össze fogunk házasodni!
− Most van itt az ideje − állt melléjük kézen fogva Cornelio Cannelloni és Giovanna Gnocchi −, hogy a két család előtt kinyilatkoztassuk, házasságot fogunk kötni!
Olyan csönd ereszkedett a térre, hogy az ott repkedő négy szerelmes légy zümmögését is lehetett hallani mindaddig, amíg le nem szálltak valahová, hogy a tetteknek az ő hímes mezejére lépjenek. Erre aztán oly nagy lett a csend, hogy kristály tisztán lehetett hallani, ahogy a négy fiatal, egymás felé fordulva, a két család füle hallatára elmondja az itt következő mondatokat.
− Hozzám jössz feleségül, Cristina?
− Igen, Giacomo!
− Feleségül jössz hozzám, Giovanna?
− Igen, Cornelio!
Továbbra is csak a nagy csönd uralkodott a téren. A négy fiatalon kívül senki sem mozdult. Ők pedig − az általunk már ismert módon − megpecsételték fogadalmukat. Hosszú, őszinte csókkal fogadták el egymás szerelmét. A két család szeme láttára!!! Azután kibontakoztak az ölelkezésből, és a kör közepén, a még mindig mélységes, de talán már ünnepélyes csendben; négyen egyszerre szólaltak meg.
− Ezzel a két famiglia, a Cannelloni és a Gnocchi között az ellenségeskedésnek vége!
Olyan óriási zaj, vagyis inkább örömujjongás fogadta a bejelentéseket, amilyent még nem hallott Gubbio főtere. Ekkorra ugyanis − a korábbi rossz hír hallatára − mindkét családból már mindenki megérkezett Firenzéből és Sienából is. Ez a mostani jó hír azonban nagy-nagy örömmel, vagyis inkább boldogsággal töltötte el őket. Egyre-másra tolakodtak oda a fiatalokhoz; ölelték, csókolták őket; mintha legalábbis már túl volnának az esküvőn is. De tudták, az sem késhet sokáig.
A nagy zsivajt Giacomo és Cornelio törte meg.
− Egy kis figyelmet kérünk!
Lassan mindenki elcsendesedett.
− Mostantól a béke és a szeretet költözik a két család viszálya helyébe. Ezt közülünk − sokan tudják − már régóta így akarja mindenki! − mondta Giacomo.
− Pronto főfelügyelő úr pedig megszabadít minket örökre a Pasta Asciuta Maffia fenyegetésétől. Köszönjük neki.

Paolo Pronto és Emilio Esatto a rendőreivel már pontosan a Grissini casa felé tartott; de még barátságosan és biztatóan visszaintegetett a két család tagjainak.
− A legnehezebb ügyeimet ma egy csapásra megoldottam! − húzta ki magát Pronto, és megveregette Esetto őrmester vállát.
Emilio Esatto őrmester azonban csak a vállát vonogatta, mert még mindig a feltépett grissinis zacskók jártak a fejében.
− Micsoda arcátlanság! − mondogatta.
− Mi van, őrmester, talán kétségbe vonja az állításomat, hogy megoldottam a két legnehezebb ügyemet? Ez a kijelentés maga szerint arcátlanság? − kérdezte fenyegető hangon Paolo Pronto főfelügyelő.
− Hová gondol, főfelügyelő úr! Jézus, Mária! − és hányta magára a keresztet. − Mernék én ilyent mondani…
− De hiszen hallottam; azt mondta, hogy micsoda arcátlanság! Vagy rosszul hallottam? − gesztikulált Pronto.
− Misericordia mia! − és az égre emelte a tekintetét. − Dehogy arra mondtam én, dehogy arra… Az eltékozolt zacskóikra gondoltam.
− Hagyja már a zacskóikat! Ha lezártuk az ügyet, kap tőlem három − ránézett Esattóra − na, nem bánom, öt zacskó grissinit, originalo!
Az őrmester jól tudta, Pronto főfelügyelőtől kapni valamit, ami kincs és nem bilincs, nem mindennapi esemény. Esatto vigyorgott is, mint pék kutyája a meleg paninóra…
− Köszönöm, főfelügyelő úr. De hát, nem is érdemlem én azt meg. Mamma mia…
− Miért, mondtam én, hogy megérdemli? De amíg a grissinit ropogtatja, addig legalább csöndben lesz.
− Ami azt illeti, főfelügyelő úr, ön aztán tud úgy ígérni, hogy még nem is adott, de már vissza is veszi. Dio mio!
− Eccomi qua! − mondta Pronto.
− Mit ecco? − értetlenkedett az őrmester.
− Mit, mit? − gesztikulált a főfelügyelő. − Talán nem azt mondta, hogy Dio mio, vagyis Istenem?
− De igen.
− Ezért mondtam, hogy Íme, itt vagyok!
− Na, de felügyelő úr… − méltatlankodott Esatto. − Nem túlzás ez?
− Kedves Emilio, a mai nap után? Amikor békét teremtettem e tájon.
− De legyen pontos, kérem! − így Esatto. − Még nincs béke.
− Egy fél óra múlva az lesz.
− Meg aztán Isten a világot teremtette.
− Én meg békét − kínálta Pronto cigarettával a beosztottját, aki el is fogadta; ám a sapkája szalagjához tűzte.
− Leszoktam.
− Akkor miért fogadta el?
− Nem akartam önt megbántani. Az udvariasság kényszerített rá.
− Maga aztán eredeti fickó!
− Meg még megtörténhet, hogy visszaszokok… − vakarta meg a füle tövét.
− Megérkeztünk. Akkor, talán be is fejezhetjük a filozofálást. Vegye elő a stukkert, és lépjünk a tettek mezejére! − azzal azonnal elkezdett dörömbölni a Grissini casa kapuján. Esatto is elüvöltötte magát a rendőrei gyűrűjében.
− Polizia!!! Nyissák ki!
− Azonnal és végérvényesen békét teremtek! − hajolt le Esattóhoz Pronto. És behatoltak az udvarba.

A békét és szeretetet akarók között a két édesanya, Rosalia Gnocchi és Elisabetta Cannelloni − hisz őket már rég beavatták a titkukba a gyermekeik, akik csak a megfelelő pillanatot várták, hogy a két család előtt kirukkolhassanak a nagy hírrel − már arról folytatott hasznos eszmecserét, hogyan fogják megrendezni a négyes esküvőt és a lakodalmat. Csatlakozott hozzájuk Caterina Cannelloni, a nagymama és a nagyothalló nagypapa, Giulio Gnocchi; valamint az ugyancsak nagyothalló, örökké éhes Coriolan Cannelloni, a nagybácsi, akit főleg a lakodalmi menü érdekelt, valamint Giuditta Gnocchi, a nagynéni; akik − ugye emlékeznek rá, valaha egy iskolába, egy osztályba jártak, és – „mint a nagyágyú” olyan − szerelmesek voltak egymásba. Most bátran, egymás kezét fogva − özvegyek lévén − ők is a jövőjüket tervezték.
A két famiglia fiatalabb tagjai, a testvérek és házastársaik, a négy boldog szerelmest szedték széjjel örömükben, és faggatták őket.
− Mióta tart a kapcsolatotok?
− Mióta szeretitek egymást?
− Hol szoktatok találkozni?
− Mikorra tervezitek az esküvőt?
Záporoztak a kérdések, a fiatalok pedig örömmel és boldogan válaszoltak; mert érezték az irántuk megnyilvánuló szeretetet és a megnőtt bizalmat. Érezték, sőt tudták, hogy a többiek ezután hallgatni fognak rájuk.

Tiberio, a Gnocchi család szakácsa és Cannelloniék szobalánya, Sofia a tér egy kissé távolabbi padján ült, és − minden titkolódzás és szégyen nélkül − immár nyíltan csókolózott.
− Na, végre, megjött az eszük! − dicsérte meg őket a maga módján, két csók között Tiberio.
− Előbb is megtehették volna!
− Igaz, de ehhez kellett a négy fiatal szerelme és bátorsága.
− Igen, hogy szembe mertek szállni a család, illetve inkább az apjuk akaratával! − dicsérte meg őket a maga módján Sofia is.
− Ez a bátorság senkiben sem volt meg.
− Bennünk sem…
− De legalább kibekkeltük! − Tiberio, a nagy calcio- és egyben Fiorentina-rajongó a saját maguk dicséretével tett pontot a családokat értékelő eszmefuttatásuk végére.
Azért az utolsó szót, hogy rend legyen, Sofia mondta ki.
− Még jó, hogy egyedül csak a két Padrone nem tudott az egészről!

*

Tényleg! Elfeledkeztünk a két Padronéról. A családokban ez az elnevezés, a Brutale és a Cesare névvel együtt, ezen a napon kopott le róluk. Immár véglegesen. Visszavedlettek egyszerű édesapává, nagypapává és férjjé. Még ők maguk is egyszerűn csak így nevezték ezután egymást: Carlo és Giorgio…
A tér távol eső sarkaiból sokáig csak méregették egymást; majd azt vették észre, hogy valahogy egymás mellé kerültek.
− Mondd csak, Carlo, te miért gyűlölsz engem?
− Én?
− Igen, te.
− Mit tudom én! És te, Giorgio, te miért utálsz?
− Kit?
− Engem, Carlót.
− Tudom is én!
− Nem vagyunk normálisak! − mondták ki egyszerre.
− Hát akkor, kezet rá! − ajánlotta Carlo Cannelloni.
− Nem is tudom… − Giorgio Gnocchi úgy tett, mintha elbizonytalanodott volna. Aztán kézfogás helyett megölelte (Nem megölte!) ősi ellenségét.
− Ilyenek vagyunk mi, olaszok. Haragszunk, és nem is tudjuk, miért − állapította meg Carlo.
− Gondolod, hogy ez csak ránk, olaszokra jellemző?
− Dehogy − legyintett Cannelloni −, minden ember ilyen.
− Pedig ha néha leülnének egy pohár vino rosso mellé beszélgetni…
− Vagy jönne négy neveletlen kölök, hogy rádöbbentse őket, szeretni is lehet ám egymást a gyűlölet helyett.
− Szeretni és nem gyűlölni! − nézett maga elé Giorgio. − Tudod, Carlo, hogy máris sokkal jobban érzem magamat.
− Én is. Látod, Giorgio, milyen nagyszerű gyerekeink és unokáink vannak nekünk! − mutatott Carlo a közelükben hancúrozó picikre.
− És még milyenek lesznek! − büszkélkedett Giorgio, akinek még a könnye is kicsordult a boldogságtól.
− Tudod mit, nevezzük el a két firenzei ristorantét a legifjabb gyerekeinkről! − jutott eszébe Carlónak. Megérdemlik, mert nélkülük még mindig kérges szívű vénemberek volnánk!
− Nagyszerű! Legyen az egyik neve Ristorante da Cristina e Giacomo!
− A másik pedig Ristorante da Giovanna e Cornelio!
Egymásra néztek, és egyszerre mondták ki.
− Semmi Gnocchi és semmi Cannelloni! − nevettek jóízűen.
Majd egymás tenyerébe csaptak, és indultak megnézni, hogy a ristoranték jelenlegi állapotukban ma mire alkalmasak.

*

Lassan esteledett. A térre kihordott ép asztalok mellett azonban még ott üldögélt és beszélgetett a két famiglia, vagy − inkább most már előlegezzük meg − az egy famiglia minden tagja. Itt volt a cena ideje. És lássunk csodát! Egyszer csak − hatalmas tálakkal a kezükben − megjelent Carlo és Giorgio, a két eljövendő örömapa − Cesare és Brutale nélkül −; és hozták a két étterem személyzete által elkészített tésztaféléket. Nemcsak töltetleneket, hanem töltötteket is; és mindenki abból evett, amelyikből akart. Sugóval, raguval, salsával vagy csak sajttal.
− Nincs is jobb étel a világon a pasta asciuttánál! − jelentette ki Coriolan.
− Hát akkor egyél, de fogd be szád, ha eszel vagy velem beszélsz! − utasította máris Giuditta.
− Tessék? − kérdezte Coriolan, tölcsért csinálva a kezéből a füléhez, mire Giuditta csak legyintett.
Az asztaloknál ülők egymásra néztek, próbálták visszafojtani a nevethetnékjüket; de az már oly régóta bujkált bennük, hogy nem sikerült. Egészséges, szívből jövő kacagás szakadt fel belőlük; de mindnyájan tudták, ez nemcsak az iménti röpke párbeszédnek szólt…
Körbejárt az amaro és a grappa. Mindenki abból ivott, amelyikből akart. Állítólag − persze az irigy rossznyelvek szerint − volt, aki mindegyikből. Többször is. Az asztalokon volt a vino rosso a casa. Senki sem kérdezte, melyik ristorantéból való, ha egyszer ízlett és jólesett.
Ami eddig görbe volt − hála az ifjú szerelmeseknek és a megtért bűnösöknek − kiegyenesedett. Még a két padrone tekintete is megváltozott. Eddig görbén nézték egymást és egymás tetteit, kerülték a másik tekintetét; most viszont már tudtak és mertek egyenesen egymás szemébe nézni. Őszinte tisztelettel és szeretettel. Kitört a tökéletes egyetértés.

Végre!

Hozzászólás
Tetszett? Ossza meg ismerőseivel!

You may also like...