Az öregember és a lányka

Nézte az öreget, aki olvasott, amióta csak elindult a vonat. Nem feltűnően, nem bántó érdeklődéssel bámulta, hanem lopva, nehogy észrevegye.

− Azért az mégiscsak pofátlanság volna, ha belebámulnék a képébe − gondolta. − A könyv nem túl vastag és már agyonolvasott; szinte lapjaira esik szét.

Az öreg nagyon óvatosan, tapintatosan bánt a könyvvel. Amikor lapozott, gondosan ügyelt arra, hogy mindegyik lap az eredeti helyére kerüljön, és a könyv szét ne hulljon.

−  Szinte simogatja, pedig csak olívaolaj és balzsamecet kellene rá, hogy kész legyen a digó saláta! − mosolyodott el saját humoros ötletén a lányka. − Mit szólna, ha ezt elmondanám neki?

Gyorsan elhessegette a gondolatot, és előkotorta a hátizsákjából az állomáson vett képes magazint, amelyben üres tekintetű celebek kellették magukat. Ketten voltak a kupéban. Az öreg időnként letette a könyvecskét; és percekig nézett ki az ablakon. A szeme sarkában, mint gyöngyszem egy-egy könnycsepp csillogott. Az arcát sugárzó derű fiatalította meg. Az ébredező tavaszi tájat szemlélte.

− Vajon, hány tavasza lehet még hátra? − bukkant fel a lányban a maga számára is teljesen váratlanul a kérdés. Felelni azonban nem tudott rá, elkezdte hát lapozni a maga magazinját. A tavaszi divatnál tartott…

Az idős férfi újra kezébe vette a könyvet. Nagyot sóhajtott, azután folytatta az olvasást. Elmélyülten.

Amikor – egy kis idő múlva − ismét letette a könyvét, majd a szemüvegét is; zsebkendőjével vigyázva, szemérmesen megtörölte a szemét, majd visszarakta a szemüvegét.

A lány a magazinja mögül figyelte.

− Úgy csinálta mindezt, olyan finoman, mondhatnám elegánsan, hogy azt gondoljam, csak az olvasástól megerőltetett, fáradt és öreg szemét kellett megtörölnie − gondolta, együtt érző pillantás kísértében. − Pedig amikor felnézett, láttam, hogy a szeme egyáltalán nem öreg, hanem csillogó és derűs; mondhatnám élénk, sőt tuti fiatal. Vajon mit olvashat?

Az öregember azonban mindig úgy tette le a könyvet, hogy a hátlapja volt fölül.

− Készakarva vagy véletlenül? Ki tudja? Megint elgondolkodva néz kifelé. Mit olvas?

A könyv azonban a címlapjával lefelé hevert az ablak alatt, a lehajtható asztalkán.

− Megkérdezzem? Nem lenne nagyon ciki?

Már éppen − összeszedve minden bátorságát − szólni akart, amikor a férfi, felemelve a könyvet, lehelyezte az ülésére, és kiment a fülkéből. A lány egyedül maradt.

− Most megnézhetném. De mi lesz, ha közben visszajön? Észreveszi, hogy valaki az engedélye nélkül kotorász a könyvében. Baromi égő volna. Talán nem jön gyorsan vissza. Legalábbis remélem, hogy nem!

Azzal fölkapta a könyvet és megfordította.

− Isten a szekéren − olvasta. − Az író neve pedig… Sánta Ferenc. Még sohasem hallottam róla. És mégis olyan tök jó író lehet, hogy könnyeket csal egy férfi szemébe?

A lány már lapozza is a könyvet. Óvatosan, nehogy a lapjai szanaszét röpüljenek.

− Hát akkor, nézzük csak, mit olvasott most, legutóbb! A könyvjelző itt van az 52. és az 53. oldal között. Az következik, hogy Mécsek; de mi van előtte, amit most fejezett be? – most már sebesen forgatja a lapokat a 39. oldalig. − Téli virágzás. Emiatt sírt. Van olyan írás, amin sírni lehet?

 

Ebben a pillanatban nyílik a fülke ajtaja, az öreg áll ott, a lányka pedig ijedtében leejti a könyvet; s ahogy utána kap, lapjaira hullik szét az egész; és mint ősszel a falevelek a földet, beteríti az üléseket és a padlót.

− Bo…bocs…bocsánat! − hadarja elvörösödve, és kezdi sebtében összekapkodni a lapokat. Az öreg is lehajol és megkérdezi:

− Megengedi, hogy segítsek?

− Á, dehogy… tessék csak hagyni! Majd magam…

− Tudja mit? Összeszedjük, és szépen sorba rakjuk a lapokat. Mi ketten. Jó?

− I…i…igen. Oké − mondja a lány, és ránéz az öregemberre. − Nem haragszik?

− Miért? Tán kellene valamiért?

− Hát, hogy hozzányúltam a könyvéhez…

− Ugyan, én örülök, ha valaki érdeklődik az irodalom iránt. Ha valaki szeret olvasni. Ön szeret olvasni? Szokott?

− Igen!… Vagyis nem!… Szóval…nem nagyon…

− Pedig kár, mert a versek, novellák, regények, drámák; egyszóval a szépirodalom sok mindenre megtanít. Sőt a csúnyát megszépíti, az elviselhetetlent elviselhetővé teszi. Saját magunkat is jobban megismerjük általa. Ráismerünk hibáinkra. Tudjuk, mi a jó, a helyes és mi a rossz, a helytelen. A legnagyobb művek az élet értelmére is rávilágítanak…

− Mi magának a foglalkozása? − kérdezi a lány, de magában azt gondolja, hogy milyen szépen beszél.

− Ember vagyok. Olvasó ember, aki néhanapján írogat is…

− De nem maga Sánta Ferenc, ugye?

− Dehogy – mosolyodik el a férfi. − Látja, már készen is vagyunk! Mi ketten állítottuk össze. Sánta Ferenc örülne, ha látná! − és letette a könyvet.

− Ismerte Sánta Ferencet?

− Igen. Amikor egyetemista, Eötvös kollégista voltam, akkor ő könyvtárosként ott dolgozott. De most már sietek, mert le kell szállnom. Ön utazik tovább?

− Igen, a következő állomásig.

A vonat lassított, majd megállt. Az öregember elköszönt.

− Ha néha unatkozik, kérem, kezdjen el olvasni! – mondta még visszafordulva és leszállt.

Amikor a vonat elindult, a lányka akkor vette észre a könyvet. Ott lapult az ülésen. Az öregember itt felejtette.

− Készakarva vagy véletlenül? Ki tudja? − az ablakhoz rohant, kezében a könyvvel, de az öreg már nem volt sehol. Egyedül maradt a fülkében, az Istennel a szekéren.

Föllapozta a könyvecskét az első novellánál, és elkezdett olvasni.

− Sokan voltunk…



 

Hozzászólás
Tetszett? Ossza meg ismerőseivel!

You may also like...