A labda

A Labda már a 10. percben szólt a mérkőzés játékvezetőjének, hogy legyen szíves, egy kicsit jobban figyeljen, mert őt össze-vissza rugdossák. És nemcsak az egyik, hanem mindkét csapat játékosai. A játékvezető azonban rá sem hederített; sárga lapot meg ezért egyáltalán nem adott senkinek, egyetlen labdazsonglőrnek sem. Néhány keserű perc után a Labda azonban újra elkezdte a siránkozást.



− Játékvezető sporttárs, engem továbbra is mindenki rugdal! Miért nem ad valakinek sárga lapot? − a spori azonban mintha nem is hallotta volna. Amikor aztán a labdát az egyik előrejáték során a háló helyett a nézőtér üres szektorába rúgta ki a csatárnak mondott botlábú; és egy gyerek futott érte, aki visszarúgta a pályára, a Labda nekiesett a bírónak.

− Ez már mégiscsak sok, ön mindent elnéz; adjon már egy sárga lapot valakinek!

A játékvezető megelégelte a reklamálást, és felmutatta a sárga lapot a… Labdának; aki ettől majdnem szétpukkant dühében.

− Mi volna, ha kiállíttatnám magam? − morfondírozott. − Mivel játszanának legközelebb ezek? Hm!

Aztán inkább megbékélt a sorsával; bár még az is felvetődött benne, hogy külföldre szerződik egy jobb, igazán profi bajnokságba, ahol finomabban bánnának vele az igazán jól képzett játékosok. De elhessegette ezt a gondolatot is, mert tudta, hogy ott úgysem érezné jól magát, hiszen itt már minden lábat ismer; tudja, melyiktől mit várhat. Meg hát itthon a hazáját szolgálja… Olykor még a postás is köszön néki.

A Labda végül is nem tehetett mást, mint a továbbiakban, immár szótlanul tűrte a megaláztatást. Végül is ezért kapta a fizetését. Igaz, sokkal kevesebbet, mint az előbbiekben kissé eufemisztikusan játékosnak nevezett egyedek bármelyike. Köztük például a lúdtalpas középpályás, akivel a Labda azért volt egy kicsivel elnézőbb, mert a félidő felén is túl járt az idő, és ő még mindig nem találkozott vele.

Telt-múlt az időjárás… Már 35 perce tébláboltak a csapatok a pályán, amikor az egyik, támadónak nevezett elem − mondhatnám kutyaütőnek is, de kutya ezúttal nem volt a pályán − eltörte a Labdát, aki tizennégy méterrel a kapu mellett hagyta el a játékteret. Végül megtörten, bocsánat, eltörten megállt a szögletzászló közelében lévő pocsolyában. Itt néhány másodpercig magányosan sírdogált, mert fájt minden tagja, de főleg a mostoha sorsa.

Később egy másik labdaszedő kisgyerek felemelte, és óvatosan odavitte a kapusnak a játékszert. A Labdát ez a bánásmód elbűvölte, lenyűgözte; és ezért legszívesebben megsimogatta volna a fiúcska arcát. Ehelyett azonban inkább – a pályán frissen szedett − néhány szál margarétát tűzött útközben a fiúcska borzas hajába.

A kapus sokáig kereste a Labdának a megfelelő helyet; aztán gondosan meg is törölgette (mindezért bezzeg sárga lapot kapott a sípmestertől); és lehelyezte az öt és feles (vigyázat, ez nem alkoholmennyiséget jelöl) sarkára, és kirúgta a Labdát. (Természetesen ezt nem úgy kell érteni, ahogyan manapság minisztereket, igazgatókat vagy edzőket mentenek fel a pozíciójukból!)

A mérkőzés a vége felé közeledett, amikor az egyik védőnek titulált gazfickó a kivénhedt Labdát kétségbeesetten kivágta a nézők közé. A Labda ekkor leeresztett, és a pályának háttal leült a sok üres hely egyikére. De nem volt menekvés. Egy sörhasú néző − a többiek nagy röhögése közepette − a partvonal mellé dobta, ahol a Labda nagyot toccsant egy sáros tócsában; aztán… a szertáros könyörtelenül fölpumpálta.

Ekkor a labda begurult.

− Addig nem vagyok hajlandó visszamenni a pályára, amíg az egyik csapat gyúrója tisztességesen végig nem masszíroz! − jelentette be és ki. − Elvégre önérzete is van az embernek, akarom mondani, a Labdának!

Amikor ez megtörtént még egy kávét is kért, némi rummal; majd friss levegővel feltöltve, végre ismét megjelent a zöld gyepen. Amikor azonban az úgynevezett játékosokra nézett; megállapította, hogy még három kőkemény perc vár rá.

− Pedig a rossebnek se kő ez! – ezt azonban nem mondta ki, csak gondolta magában.

A hátralévő időben azt még valahogy csak elviselte, hogy az egyik előrejáték végén, a bepassz után nekirúgták a kapufának, amikor is néhány faszálka ment a fejébe, a lábába és a karjába; de amikor a kapusféle, akinek ekkor sem került a hálójába, megcsókolta; akkor méla undorral, minden könyörgés és fenyegetőzés ellenére végleg elhagyta a pályát. A többi labda pedig, akik a tartalékok édes kenyerét ették, látva a sorsát és az ebből adódó elszántságát, szolidaritásból vele tartott.

Nem volt mit tenni, a játékvezető − mind a 28 szurkoló nagy-nagy örömére, hisz így korábban mehettek a közeli kocsmába sörözni − lefújta a mérkőzést. A petárdák fellövése és pályára dobálása még így sem maradt el, pedig a nézők, az előbb említett ok miatt már sietősre fogták a dolgot. A sok szabálytalansággal tarkított mérkőzés eredménye igazságos 0:0 lett. Ezzel mindkét − jól összerakott csapat − kiesett az első osztályból; pedig a jobb híján játékosnak nevezettek ezúttal is odatették magukat. De ez, ezúttal is kevésnek bizonyult.

A mérkőzés után, a hivatalos statisztikát ismertető riporter elmondta, hogy ezen a találkozón a legtöbb szabálytalanságot most is a Labda ellen követték el. Bement hozzá a szertárba, ahol a kékre-zöldre rugdalt Labdát már állott vizes ruhával borogatták. Ezúttal is a szerencsének köszönhető, hogy a sok falábú között csak néhány kisebb (azok is a kapufából), de egyetlen nagyobb faszálka sem fúródott bele; így maradandó sérülést nem szenvedett.

A riporter azonban hiába faggatta; a Labda csak mélyeket sóhajtott, szomorúan nézett rá, és lemondóan legyintett; mert tudta, hogy a sorsát senki, még ő sem kerülheti el.

A jövő héten ismét játszanak vele. Pardon, ismét ott lesz a pályán.


 

Hozzászólás
Tetszett? Ossza meg ismerőseivel!

You may also like...