Az örökrangadó

A Lökd Föl SE és Kelj Föl Jancsi FC ezúttal vérbeli rangadót játszhatott. A két csapat a bajnokság 29. fordulója után az első és a második helyet bitorolta a táblázaton. Egyik együttes sem vesztett el egyetlen nyavalyás mérkőzést sem. Az őszi rangadójuk 1-1-es eredménnyel ért véget. Az KFJFC jobb gólkülönbségének (59-7) köszönhetően előzte meg az LFSE-t (56-6). Vagyis az ősi riválisok a bajnokság utolsó fordulójában igazi örökrangadót vívhattak; hiszen ekkor dől el a bajnoki cím sorsa…



Az LFSE hazai pályán, vagyis az oroszlánbarlangban szerezhette meg az elsőséget. Ehhez azonban mindenképpen győzniük kell! A nézőtér zsúfolásig megtelt. Még egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Annál is inkább nem, mert egyetlen szurkoló sem hozott magával egyetlen nyomorult gombostűt sem.

Mást annál inkább. Volt náluk – minden eshetőségre számítva − 100-as szeg, sarló és kalapács, ácskapocs, fűrész és fűrészbak, mák- és diódaráló, húsklopfoló, mozsár, gyalu, satu, üllő, lilára mázolt kelföljancsi, bitófa, koporsó, utolsó kenet, ciánkáli. Található lett volna, főleg a női táskákban – ha valaki beléjük mert volna nézni − körömreszelő; sőt sok-sok felkészültebb, elvetemültebb, harcias amazon ridiküljének legalján teljes manikűrkészlet is lapult. Néhány intelligensebb fanatikus ekrazittal, dinamittal és néhány flakon kénsavval, valamint Molotov-koktéllal is rendelkezett, az egy-egy készenlétbe helyezett ágyún és tankon kívül.

A mindössze egyetlen tökgyaluval érkező drukker azonban fönnakadt a biztonságiak mindent észrevevő rendszerén. Így ez az alkalmatosság nem jutott be a stadionba, mert a vele besettenkedni akaró gyalázatos, vérengző fenevadtól a biztonságiak a bejáratnál elkobozták.

− Tökgyalut ennyi férfi közé! – csóválta a fejét, a kopaszat a kigyúrt agyú smasszer. – Hová jutna így ez a világ? Végül is mindennek van hatara! – azzal a szerkentyűt bedugta a pólója alá. – Jó lesz otthon az asszonynak; úgyis régóta fáj a foga egy ilyenre. Hogy miért?

Természetesen mindkét szurkolótábor egyformán rendelkezett ezekkel a − csapatuk biztatásához elengedhetetlenül szükséges − békés eszközökkel. Legalábbis a kívülállók ezt gondolhatták. De hát, honnan is tudhatták volna ők az igazságot, hiszen a kerítésen kívül állók; akiknek nem jutott jegy, jobb híján már egymással voltak elfoglalva. Ennek következtében a számuk folyamatosan csökkent. Kiket a mentő, kiket a rendőrség vitt el. Valószínűleg az előbbiek jártak jobban…

Ezeken a potomságokon kívül még egyetlen közös volt a két csapatban. A Föl.

 

A játékvezető sípszavára, a szerényebb szurkolók síppal, dobbal, nádi hegedűvel való zajongásának díszkíséretével elkezdődött az örökrangadó. Zászlókat lobogtattak, kurjongattak. Mindezt Buda nagy hegyei visszhangozták. Egyszóval a hangulat méltó volt a rangadó tétjéhez. Egy valami hiányzott már csak, amely azonban hamarosan felhangzott; a két tábor ugyanis válogatott rigmusokban szidni kezdte egymást, egymás fel- és lemenőit, egymás és a saját játékosait, edzőit és nem utolsósorban a játékvezetők szimpatikus hármasát.

 

− Te, ezek még egymás hibáiból sem élnek! – fordult Telek Elek a barátjához, Eke Ferkóhoz. – Pfuj, te szemét! – ordította még. Ezt azonban már nem Ekének, hanem a KFJFC középpályásának, aki – középszerű játékos lévén − egy közepes nagyságú, de célirányos rúgással állította meg a hazai csapat kiugrani akaró csatárát, Gyengét.

− Gyilkosok! – üvöltötte el magát Eke is; amelyhez az egész hazai tábor egységesen csatlakozott.

− Gyilkosok! Gyilkosok! – zengett-zúgott az egész, illetve csaknem az egész stadion. De az ellenfél drukkereinek jóval kisebb létszámú csoportja sem akart adós maradni.

− Parasztok! Parasztok! – kiáltozták egyöntetűen. Hogy miért pont ezt, azt nem tudták pontosan.

És máris a mérkőzés második percében jártunk!…

A csapat tagbaszakadt jobb oldali védője becsúszva szerelt a negyedik perc táján.

− Látod, milyen jól jön néha egy hosszú láb!

− Hát még egy hosszúlépés vagy házmester ebben a … melegben!

Lassacskán laposodott el az addig legalább színvonalasnak egyáltalán nem mondható mérkőzés.

− Látványosan focizik a csapat – jegyzi meg némi gúnnyal egy vérmes amazon, nevezetesen Kukulya Mártonné született Rozzant Rozália, miközben jót húzott a laposüvegéből, amelyből eléggé nem dicsérhető módon magyar pálinka gurgulázott le az ős lfses hölgy torkán.

− Bizony hogy úgy van! – replikázott a lánya, Ráchel; akinek az idézett üvegből az édesanyja engedett inni egyet.

− Csak az a nagy baj, vagy agybaj, hogy még egyszer sem sikerült szép passzokkal eljutnunk az ellenfél tizenhatosáig…

− …vagy legalább némelyiknek a cserepadig, esetleg a kijáratig!

Amikor a 14. percben immár a tizennegyedik alkalommal sikerült hátragurítani szegény labdát a kapusig, az anya még felsóhajtott.

− A hátrajátékunk azért dicséretet érdemlően precíz – és akkurátusan ismét húzott a laposból; de most a lány nem kapott. – Nem adok, mert tizennyolc év alatti vagy, s az ilyennek szeszes italt kiszolgálni tilos! – bólintott hozzá és rá. A kislány nem.

− De hisz az előbb…

− …meg is bántam. Nem, nem azért, mert sajnálom, …csak fogy.

Ráchel durcásan elfordult, és veszettül csókolózni kezdett ideiglenes barátjával, Krisztiánnal; aki azonban lefejtette magáról a lányt.

− Nem látok tőled, pedig most majdnem kapura lőttünk! Különben is a szexnek nincs itt az ideje.

− Se a szesznek, se a szexnek…, akkor minek jár az asszony lánya meccsre? Persze, mint később kiderül, Ráchel nagyon is jól tudta, hogy minek…

− Hájsze, ez az! – fogta a kislány pártját egy fogatlan némber. Krisztián azonban nem hagyta annyiban.

− Magának mi köze van hozzá? Maga csak nézzen ki a fejéből, amíg megteheti.

− Kisapám, befogod, vagy a szádra ülök! – fenyegetőzött a fogatlan Keserű Klára, majd hogy érthetőbb legyen, hozzátette. – S akkor majd megtudod, hogy mikor kapsz levegőt!

− Hagyjuk ezt, emberek meg maga is öreganyám! Az ellenség nem köztünk van! − s azonmód üvöltve fakadt. – Csürhe! Csürhe!

Ehhez mindenki − elfeledve szeszt, szexet, szitkozódást – szépen csatlakozott; ugyanis meglátták, hogy hordágyon viszik le a csapatkapitányt, Kalangya Kálmánt.

− Csürhe! Csürhe!

Az örökrangadó a 26. percben járt.

Ekkor végre elkezdett lábról lábra vándorolni a labda. Az ellenfél öt és feleséről az egyik támadó hátrapasszolta a labdát a középpályásnak, aki néminemű forgolódás után  visszaadta az egyik védőnek, Gyökér Györgynek. Ő kis ideig töprengett, hogy ez az a labda, amelyikkel ma még csak egyszer találkozott, aztán amikor felismerte a kék-zöld foltokról – biztos, ami biztos – határozottan a kapushoz gurította, aki habozás nélkül taccsra rúgta a bőrt.

Jöttek is a vélemények a nézőtérről.

− Ez igazi magyaros, mondhatnám huszáros támadás volt! – így Kaján Ajtony főkönyvelő.

− Ez már döfi! Már ezért érdemes volt kijönni erre a meccsre! – csatlakozott az előtte szólóhoz a Városi Szociális Otthon gondozója. Vagy gondozottja?

 

Azért néha az ellenfél is szóhoz jutott az örökrangadón. A 31. percben történt ez a nevezetes, megörökítésre méltó esemény.

− Na, ha eddig nem sikerült labdához érnem; akkor most megyek és rúgok egy szögletet – fenyegetőzött az eleddig a partvonal mellett föl-le futkosó, amúgy lúdtalpas Gúnár-Gácsér Géza.

És ő – szavatartó emberhez méltóan − valóban meg is tette, amit ígért. A labda a kiváló játékos lábát elhagyván, magas ívben elszállt a kapu, majd a kapu mögött szájtátva ülő vendégdrukkerek fölött, és kiröpült a stadionból az utcára.

Ott kinn percekig kereste a fél hazai csapat, hogy kapukirúgással folytatódhassék a játék, de nem találták meg. Mint ahogy azt sem vették észre, hogy az egyik kapu alól két srác – az egyik, hóna alatt a labdával – kárörvendve figyeli őket; alig várva, hogy visszahúzzanak a pályára, ők pedig már igazi labdával lábtengózhassanak a kihalt utca közepén…

Volt azonban hála isten vagy sajnos tartaléklabda, és jöhetett a félidő hajrája. Ennek örömére mindkét csapat szurkolói elküldték egymást és a bírókat, majd később a játékosokat oda, ahonnan jöttek. Hogy pontosan hova, az is nyilvánvalóvá vált, hiszen mindkét tábor − nem kerülgetve azt a bizonyos szervet, mint macska a forró kását – egyértelműen nevén nevezte a jobb sorsra érdemes helyet. Mi azonban ezt le nem írjuk, mert félünk attól, hogy a médiahatóság – fiatalkorúak erkölcsének és lelkivilágának veszélyeztetése jogcímén – megbüntet bennünket…

 

A 40. perc tájékán a KFJFC valamiképpen eljutott a hazai csapat kapujáig. Ekkor a szélsőjük, Széles, lestében a hálóba is lőtt, azonban ezért a bíró nem adta meg az elsőre szabályosnak tűnő gólt, hanem szabadrúgást ítélt kifelé. Pár pillanaton belül pedig az őt meg nem válogatott szavakkal elküldő játékosnak, egyetlen szó kíséretében felmutatta a piros lapot.

− Kifelé!

Az LFSE szurkolóinak több sem kellett. Az ünnepi esemény hatására petárdák robbantak, füstfelhőbe burkolózott a lelátó, amelynek a leple alatt, sűrű durrogatások közepette mintegy nyolcvanhét pezsgősüveg nyittatott fel, amelynek tartalmát szorgalmasan nyelte boldog-boldogtalan. Illetve boldogtalan nem, mert annak az ellenfél szurkolói bizonyultak ezúttal. Boldogtalanságuk csimborasszója viszont a következő percben következett el.

A vendégek középső védője, Nagy – agyban ezúttal sem tudván követni a pályán folyó eseményeket −, hazafelé, a kapusuknak gurította a labdát. A portás, Kovács Ati a tizenhatosuk előtt ácsingózott, és nem figyelte meg, hogy kitől jön a hátrapassz, ellenféltől-e vagy netán saját csapattársától; ezért – biztos, ami nem bizonytalan – hátrálni kezdett a tizenhatoson belülre, hogy majd ha nem hazaadás történt, magához ölelhesse a bőrt. Nem, nem azt, akire e szó hallatán sok férfinak nem a labda, hanem más gömbölyű jut eszébe! Nem, Kovács Ati is csak titokban szokta amazt ölelgetni…

Eme bizonytalankodást az LFSE középcsatára, Veréb, éberen figyelte, majd elkezdett vágtázni a labda után. Kovács Ati is hanyatt-homlok hátrált a büntetőterület felé, azonban egy hazai pucoktúrásban – hipp-hopp – azonmód hanyatt vágódott. Csak erre várt Veréb, s mint névrokona a lócitromra, lecsapott az árván döcögő labdára, s elvezette – igaz, nem kézen fogva, hanem lábbal – a kapuig. Tenyerét vízszintesen a homlokához, a szeme fölé emelve, körülnézett; és a dermedt csöndben a hálóba pöccintette a játékszert. A bíró fütyült az egészre, középre mutatott, és az eredményjelzőn, egy vasrúdra akasztott rozsdás fémlapon, megjelent a mérkőzés állása.

LFSE – KFJFC 1-0

A kemény magnak sikerült ez alkalomból az ágyút is elsütnie. Ez olyannyira sikerült, hogy a pályára hivalkodóan lenéző városháza tornyát telibe is találták… Egy hónapja készültek erre.

Ennek ellenére az eredmény a félidő végéig már nem változott.

 

A szünetben igyekeztek az ágyúsok a fegyverüket újratölteni, de mindez hiábavalónak bizonyult, mert szakértő szem sem kellett ahhoz, hogy megállapítsák, az ágyú csöve a további igénybevételnek nem akarván megfelelni, megrepedt.

− Így pedig lövésre olyan alkalmatlan, mint a csapatunk majdnem valamennyi játékosa – állapította meg önkritikusan a főcsővezető.

− Most már csak abban reménykedjünk, hogy nem lő a csapat több gólt − mondta a szurkolók Benjáminja.

− Megőrültél? Hogy mondhatsz ilyent! Hogy ne lőjünk több gólt? És ha a KFJFC véletlenül ugyancsak talál egy gólt… − estek neki a többiek, de ő korához képest nagy bölcsességgel leállította őket.

− 1:1-nél valóban ők lennének a bajnokok. Ezt nem olyan nehéz kiszámítani. Ezek azonban − s rámutatott a pályára közben kijövő vendégjátékosokra −, ha egy hétig tartana a meccs, akkor sem tudnának nekünk gólt lőni! Pláne tíz emberrel!

− Nana, az ördög nem alszik! – szólt közbe egy idősebb, sokat megélt és megért drukker, de látva amazok önbizalmát, csak legyintett, és pöködte tovább a szotyolamag héját az előtte ülő sporttársa nyakába.

− Igaz, ami igaz – szólalt meg az LFSE egykori legendás kapusa, ikonja, Barna nagyon halkan, de mindenki felfigyelt rá –, hiszen ami a mi kapusunkat illeti, akár klubelnöknek is elmehetne, ez a Megyer gyerek.

− Hogyhogy? – értetlenkedtek néhányan, de a többség lehurrogta őket.

− Kuss! – így hangzott a verdikt.

− Szóval, hogy van ez a klubelnökség? – szólt le a „díszpáholyból” a klub elnöke is.

Barna nasztrójába törölte narancstól ragacsos kezét, és tisztelettudóan válaszolt.

− Védeni nem nagyon tud, de nagyon jól rúg ki!

 

− Ergye, Gyenge! – ordította el magát valaki. Ebből mindenki megtudta, hogy elkezdődött a második félidő is. És Gyenge Ottó ott robogott a balszélen… Vagy hat méterrel a védők mögül indult, a bíró azonban les címén mégis lefújta az akciót.

− Már ez is les, te madárijesztő? – tisztelte meg a bírót Kötény, a tök- és szotyolamag árulója. – Ha ez mindent lefúj, hogyan rúgunk még egy gólt?

− Ennek minden levegővételnél megszólal a fütyülője – röhögött tele pofával egy negyvenéves kamasz.

− Nem vagy te Móricka, hogy neked mindenről mindig ugyanaz jut az eszedbe? – feddte meg a gyereket az elválaszthatatlan Nesze és Neked, a nyolcvan év feletti szurkolópáros.

− Maguknak, úgy látom, annyi humoruk sincs, mint a hegyre vezető szerpentinen haladó autóra zuhanófélben lévő kősziklának! – replikázott az aranyszájú gyerek, a negyvenéves kamasz.

Így múlatták az időt a hazai drukkerek, amikor a vendégek szektorában egyre több ülőalkalmatosság lobbant lángra. Így aztán megérkeztek – összesen mintegy heten-nyolcan − a biztonságiak meg a rohamrendőrök is rohanva; s hamarosan helyreállt a rend. Csak a vendégek közül füstölögtek tovább magukban néhányan, mert hát ugye, a csapatuk vesztésre állt.

Ezért a KFJFC edzője, Tejföl János cserére határozza el magát, és nagy merészen Mérész Gedit küldi be a pályára.

− Nem bánnám, ha ezúttal nem állva várnád a labdát!

Mérész észen volt, s a következő támadásuk alkalmával… te jó isten!… mit lát az edzőjük, meg mit látnak a szurkolók, nemre, korra, vallásra és klubszínre való tekintet nélkül!

Mérész egy korábban már magával hozott hordozható háromlábú horgászszéken üldögél a felezővonal közelében.

− Micsinyász, te bölömbika? – rohan oda Tejföl.

− Maga mondta, Mester, hogy ne merjem állva várni a labdát…

− De azt nem mondtam, hogy ülve…

− Várhatom fekve is – s kihúzott egy kispárnát a nadrágjából Gedi. A nézőtér dőlt – s ezt tessék szó szerint érteni − a röhögéstől, csak Tejfölt kerülgette a gutaütés. Ráordított a cserejátékosra.

− Azonnal ideadod a kisszéket is meg a párnádat is! Mert ha nem, úgy pofán váglak, hogy a takony menetet vág a nyakad köré!

− Nem adom! Mindkettő az enyém! Anyikámtól kaptam! – visította Mérész, amíg a hivatalában eljáró szigorú Kis bíró meg nem elégelte a közjátékot; s mindkettőjüket az öltözőbe nem zavarta.

− Ott intézzék el ügyes-bajos dolgaikat; s ha végeztek, visszajöhetnek. De lehetőleg kényszerzubbonyban!

Erre azok, mit tehetvén mást – egymás, valamint a kisszék és a párna ráncigálása közben, a közönség harsány buzdításától kísérve (Hajrá Geri! Kelj föl Tejföl!) −, eltűntek az öltözőben. Pár perc múlva azonban, látszólag meg- és kibékülve, visszatértek a pályára. Kisszék és párna nélkül. Szurkolóik ekkor már figyelemre sem méltatták őket… Legalább kényszerzubbony lett volna rajtuk!

 

− Tudjátok meg – fordult azonnal, az adandó alkalmat kihasználva, a tartalékok és a szurkolók felé Lakos Félix, a csapat gyúrója −, ha eddig nem tudtátok volna, hogy minden magyar ember LFSE-szurkolónak születik; csak vannak olyanok, akik súlyos trauma vagy környezeti ártalom hatására mutálódnak; s ezekből lesznek a KFJFC meg a többi rongy csapat szurkolói!

Ezen ünnepélyes és felemelő kinyilatkoztatáshoz nem illett az ordítás, üvöltés, még az ováció sem. Megérezték ezt az lfsések, és fél térdre ereszkedvén, egymás vállára borulva zokogtak csaknem egy egész percig. Aztán helyre állt a rend, s újra kezdték szidni, mint a bokrot, hol az ellenfél játékosait, hol a sajátjaikat.

− Mér nem suttútad el onnajd? – kiáltott rá Török, az örök elégedetlen áruházi pénztáros Nagy nevű védőjükre.

− Ez? Ez akár magyarosíthatna is!

− Mire?

− Aki mellett így elmehet egy csatár, Nagy helyett Kisre. Akkor a bíróval egy színvonalra kerülhetne.

− Én ahogy elnézem ezeket, ilyen alapon valamennyi, úgynevezett játékosnak Kis lehetne a neve…

 

A 16. percben egy kósza kejjfőjancsi támadás végén a magasra pattanó labda pontosan a Megyer gyerek ölébe hullott…

− Micsoda védés! – hüledezik Vargáné Shüle Georgina, a manikűrös, aki lány korában az LFSE műkorcsolyázójaként tett szert hírnévre és egy férjre, vagy talán kettőre is…

− Csodálatos! – kontrázott a barátnője, Csupasz Friderika, egykori bártáncosnő, mintha éppen a szokásos esti ultipartijukon lettek volna.

− Látják – mutatott rájuk, a többiekhez fordulva a Fehér Ló csaposa −, ők aztán szekértők!

− Ammá biztos, ammá biztos! – motyogta maga elé a fogatlan Keserű Klára, s közben újabb pár szem hámozatlan tökmagot eresztett le a torkán.

− Még jó, hogy megfogta! – avatkozott közbe, mint egykor játékosként Zöld Ferdinánd, a csapat másik ikonja, aki egyébként majdnem megszerezte a mezőgazdasági mérnöki diplomát anno. – Hiszen nem volt a közelében két négyzetkilométernyi távolságban senki, aki megzavarhatta volna. Még a saját védői sem, pedig ez nagy szó!

− A négyzetkilométer nem hossz-, hanem területmérték! – finomította és pontosította a megfogalmazást az országgyűlés nyugalmazott jegyzője, Lamentáló Lénárd.

− Nekem mondja?! – csattant fel elfehéredve Fehér. – Nekem, amikor én az átkosban sikeresen elvégeztem az Aranykalászos Gazda Tanfolyamot?

− Kit végzett maga ki? – így a jegyző.

− Nem kit, hanem mit; és nem ki, hanem el! Különben jól hallotta. Az a Tanfolyam olyan jelentős volt, hogy még a tévében is ment. Többször előfordult, hogy egy-egy válogatott vagy NB I-es focimeccs utolsó nyolc-tíz percét már nem is közvetítette a tévé, mert a műsorban az Aranykalászos Gazda Tanfolyam kezdődött

− S maguk nem verték szét a tévécét?

A beszélgetés fonalát ekkor elvágta két játékos párbeszéde.

− Mit találtál? – miközben segítette föl az előbb felrúgott, s most a földön fetrengő ellenfelét. – Felezünk?

− Nem találtam semmit. Különben is csak pihengetek.

Aztán hordágyon levitték a pályáról.

 

És elérkeztünk az örökrangadó utolsó negyedórájához anélkül, hogy valamilyen érdekes dolog történt volna pályán és a stadionban. Azt nem tudjuk, hogy a két lábtengózó srác mérkőzésének mi lett az eredménye.

A 76. perctől megélénkültek a csapatok.

− Nézzék csak, ez beadás helyett taccsra rúgja a labdát!

− Miért, mit csinált volna? Úgy fölpattant előtte a labda.

− Azannyát ennek a labdának! Pattog.

− Beszéljek vele, hogy ne pattogjon állandóan?

Egyszer csak a vendégek edzője, Tejföl fölkelt a kispadról, és átballagott a hazaiak oldalára, ahol senkitől sem zavartatva magát, békésen horkolt Lökős Lóránt, az LFSE edzője. Tejföl odalépett hozzá, amikor többen rávetették magukat.

− Nehogy fölébressze! Nehogy azt mondja neki, hogy kelj föl! – suttogták a fülébe.

− Miért? – kérdezte Tejföl.

− Pszt! Hallgasson! – intették ismét csendre.

− Mi a bajuk maguknak?

− Nekünk most még semmi – felelt Lakos Félix, a csapat gyúrója −, de ha fölébreszti, akkor végünk van. Mert akkor belenyúl a meccsbe.

− Igen, belenyúl? – kezdett el artikulálatlan hangon üvölteni Tejföl; mire hét-nyolc tenyér tapadt a szájára. De már késő volt. Lökős Lóránt fölébredt.

− Mi van, cicám? Már mennem kell? – dörzsölte a szemét. Amikor pedig látott, akkor körülnézett. S miután körülnézett, látva látta, hogy a csapat tartalékjai vezetik a kollégáját, Tejfölt vissza, a kispadjuk felé. – Mi van? – kérdezte értelemtől csillogó szemmel. – Csak nem vezetünk?

− De igen – mondta a pályaedző −, 1-0-ra.

− Úgy gondolom, hogy akkor lőttünk is egy gólt.

− Nem baj, mester; csak nyugodjon meg! Pihenjen tovább! – próbálta Lökősnek a tettek hímes mezejére való lépését megakadályozni Lakos Félix gyúró. – Emberelőnyben vagyunk!

Mintha darázs csípte volna meg Lökőst, fölugrott.

− Akkor cserélni kell! Meg kell erősíteni a védelmünket! Emberhátrányban nem szabad támadni.

− Nem mi, hanem ők vannak tízen – próbálkozott az edző eszére hatni a gyúró, de ez annyira volt sikeres, mint egy tű fokán átbújni Kövér Károlynak, a tartalékkapusuknak, vagy Unicum helyett akár egy csepp vizet lenyeletni a csapat középcsatárával, Veréb Vilivel. − Vili? – fejezte be az edző megnyugtatását a gyúró.

− Nem, Vilit nem cserélem le, mert őbenne mindig benne van egy gól.

− Most is benne volt!

− Hogyhogy? – értetlenkedett az edző.

− Ő szerezte a vezetésünket jelentő gólt.

− Akkor sem cserélem le, hanem ezt a Gyengét hívom le, s bemegy helyette a Bakó Hugó…

− Csak azt ne főnök! Ő a leglassúbb játékosunk! – segített a gyúrónak a pályaedző is.

− Még most nem is akarom… Hányadik percben járunk?

− A nyolcvanegyedikben – vetett egy pillantást az órájára az éppen arra járó partjelző.

− Én ugyan nem magát kérdeztem, de ha már így összejöttünk, meg tudná mondani, hogy fog-e hosszabbítani ez a Kis.

− Biztos, hogy nem. Ennyi pénzért sose szokott túlórázni.

− Akkor – nézett a gyúróra Lökős – küldjétek melegíteni a Bakót. Ő tudni fogja a dolgát. Csak még hét percet bírjunk ki!

− Miért pont hetet?

− Majd meglátjátok! – titokzatoskodott a nagy tekintélynek örvendő edző.

 

A Kelj Föl Jancsi FC az utolsó kilenc percben, még tíz fővel is, mindent egy lapra föltéve, all in, veszettül támadott. Épkézlábnak ugyan – a Barcelonához mérve – semmiképp nem mondható csatáraik és középpályásaik mégis tűz alá vették elölről a Megyer gyerek kapuját. Hátulról pedig az KFJFC fanatikusai lőtték őt petárdákkal. Szerencsétlen kapus így aztán se nem látott, se nem hallott…

− Te, ez a Megyer gyerek mindent megfog! – dicsérte őt Rezeda Rezső selyemfiú, egy rezedával a gomblyukában.

− Ez? Ennek most nem fognak gólt lőni! – szólt hozzá Zöld Ferdinánd is.

− Kivédi a szemüket! – álmélkodott Ráchel, aki már korábban szemet vetett Megyerre.

− Ammá biztos, ammá biztos! – motyogta maga elé a fogatlan Keserű Klára, két nyelet hámozatlan tökmag között. Ettől olyan köhögési roham jött rá, mint amilyen rohamot e pillanatban vezetett az ellenfél nyolcvannyolcasa. Megyer azonban fölszedte előle a játékszert.

− Megvan! – üvöltött föl a két nyolcvan feletti, Nesze és Neked törzsszurkoló.

− Mi? Mi van meg? – ült föl az eddig békésen szunyókáló hajléktalan Csiga bácsi.

− A labda, papa, a labda! – nyugtatta meg Barna, a legenda.

Erre Csiga lassan visszafeküdt avíttas Nemzeti Sportjára, de egy kicsit még zsörtölődött.

− Ezért fölébreszteni az embert!

A Megyer gyerek, midőn megfogta a labdát, szép lassan, gondosan letaposta a helyét az öt és felesen; majd ide tette, oda tette, mindenhova letette; azután meg nagy nyugodtan a stadionból kilőtte.

Ezt fölugorva üdvözölte a csapat edzője is, akinek azon nyomban elszakadt az Achillesz-ina, és visszazuhant a kispadra, amely recsegve-ropogva bemondta az unalmast. Lökős Lóránt így tehetetlenül fetrengett a pad romjai között; majd amikor fölemelték, látta a szemével, hogy a Kis bíró sárga lapot mutat Megyernek.

− Miért? – kiáltott kikelve önmagából.

− Az előbbi ide-oda tevéséért – nyugtatták meg többen is.

− Akkor viszont dupla meccspénzt kap ez a Megyer gyerek!

Ekkor valaki megkopogtatta a kezével a vállát, s a kéz tulajdonosa, az elnökük szólt.

− Mibúl? Mibúl?

Az edzőnek erre minden eszébe jutott. Az, hogy hónapok óta nemcsak a játékosok, hanem ő sem, meg senki sem kapott egy kanyilló vasat sem; hogy az öltöző faláról már belülről is hámlik le a vakolat, s a szél egy darab födéllel…, legyintett, és bőgve a gyúró vállgödrébe temette az arcát. A gyúró meg is szólalt.

− Két perc van hátra!

Lökős rögvest magához tért, hívatta a Bakót, hogy kérjen cserét, de még előtte eligazította.

− Bakó, ügyes légy – órjást vesztesz el; ha nem tudod megtenni, amit kérek tőled. S akkor annyi a bajnoki címnek.

− Bízza rám, főnök!

− Szóval. Ha egy percet elhúzol a cserével, már elégedett leszek veled; ha másfelet, a megdicsért játékosok között leszel. Ezen kívül csak egyetlen dologra ügyelj, hogy abban a fél percben, amely akkor hátra lesz a meccsből. még véletlenül se érj labdához! Meg tudod csinálni?

− Megpróbálom…

− Az most kevés! Megtenned kell, s ha sikerül, márpedig sikerülnie kell, akkor nyert ügyünk van! Gyerünk!

− Hova?

− Hova, hova! A pályára!

− Ja?

Ekkor Bakó odalépett a taccsbíróhoz, és fölmutatta neki a bal stoplijait, aztán letette a bal lábát. Utána komótosan ugyanezt megtette (!) a jobb lábával is. A zászlós nézte. Megmutatta, hogy nincs gyűrű az ujjain, majd azt is, hogy bokszert sem visz magával. A partjelző tessékelte befelé, ám Bakó még a mezének a nyakát is lejjebb ráncigálta, lássa már az asszisztens, hogy nincs lánc a nyakában. Kis bíró is odajött, és invitálta a cserét befelé.

− Jöhetek? – kérdezte Bakó. – Kötél sincs nálam!

− Kötél? – lepődött meg a referé, s kinézett az edzőre, aki a homloka előtt mozgatta a befelé fordított tenyerét.

A bíró ezért kézen fogta, és a partvonalon belülre tessékelte a játékost, azután sípolt, hogy folytatódhat a játék. Visszanézett Bakóra, aki éppen a pálya gyepét csókolta meg, s a meccs végéig egy lépést sem tett a pályán tovább.

 

A meccs végét jelző hármas bírói sípszó után viszont az LFSE játékosai, a stáb és a szurkolók egymást csókolták meg, hisz nagy sikert értek el. Mind a 988 néző (A romos stadionnak 1000 a befogadó képessége!), az LFSE és KFJFC szurkolói egymást átkarolva, a legnagyobb békében vonultak végig a kerület fő utcáján. Rendbontás, ahogy a mérkőzésen sem, ezúttal sem történt. Csak azt sajnálták valamennyien, hogy a következő idényben a két csapat nem találkozhat egymással… Hacsak nem az Iga Kupában.

 

A Lökd Föl SE megnyerte az LBASZ hatod osztályának bajnoki címét. Az érmeket a Labdarúgó Budapesti Alszövetség elnöke adta át, és közölte a csapat vezetőivel, hogy jogot szereztek az ötöd osztályban való indulásra; mire az elnök, Csóri Viktor és Lökős Lóránt edző egyszerre kérdezte.

− Mibúl? Mibúl?

 

Az elárvult, kihalt stadionra sűrű nagy fene köd ereszkedett. Átvette jól megérdemelt jutalmát a sötétség,  a nyugalom, a mozdulatlanság és a kilátástalanság…

 

Egyszer csak azonban a tizenegyes a pont tájékán, ha nem pontosan ott; megmozdult a föld (Eppur si muove!), egy kis halom keletkezett; majd egy vakond dugta ki a fejét; szétnézett reménykedve, és elégedett örömmel konstatálta, hogy ezután már ő is zavartalanul áskálódhat az elhagyott mezőn…


 

Hozzászólás
Tetszett? Ossza meg ismerőseivel!

You may also like...