Százhúsz éve halt meg Vajda János
„Így ül a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, És néz alá a méla éjszakán, Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sírbolti csöndességet A rémteli sötét erdő alatt, Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanak…” |  Vajda János |
Vajda János, a magyar irodalom nagy magányosa, első modern költőnk 1827. május 7-én született Pesten. Ady így nevezte őt: „Montblank-ember”, „lelkemnek atyja”, „szent elődöm, nagy rokonom”.
Ki volt ő, akit a nagy Ady ilyen nagyra tartott? Ha a fentebb idézett versének (Harminc év után) utolsó versszakát olvassuk; mondhatjuk, hogy – ha ösztönösen is, de – újszerű lírát teremtett. Ez a strófa ugyanis hétköznapi módon már nem értelmezhető. Kimondhatjuk bátran, hogy „szimbolikája” megelőzi magyar kortársait, szinte már Adyt idézi. Mind érzelmi, mind pedig értelmi hatása oly sokrétű; annyi képzettársításra indítja az olvasót, annyi ambivalens érzést fedezhetünk fel benne, olyan lebilincselő a hatása, amennyi és amilyen majd a századvég francia, később pedig a mi Adynk szimbolista költészetében lelhető fel. Isten őrizz, hogy elemezzük ezt a versszakot; mert akkor éppen azt a hatását veszítené el, tennénk tönkre, amely hatás miatt most mondhatjuk: Itt a magyar szimbolizmus első alkotása! Igaz „csak” egy versszak erejéig; de engedjük magunkhoz közel, engedjük, hogy hasson ránk egyelőre legalább ez az egy versszak!
Vajon véletlen-e, hogy Ady elődjének tartotta, nagyra értékelte Vajda János költészetét?
És még nem is beszéltünk a Sirámok (1853), a Húsz év múlva (1876), Az üstökös (1882), a Nádas tavon (1888) című költeményeiről! „De néha csöndes éjszakán / Elálmodozva, egyedül” ha kezünkbe vesszük verseskötetét, s elmélyülten – ahogy olvasni kell értékes műveket – megpróbálunk egy embert, egy – mások vagy önmaga által – magányra ítélt lelket megérteni; akkor választ kaphatunk Vajda János nővérének a testvér jellemzése után megfogalmazott kérdésünkre is. Így jellemzi őt Róza, a nővére: „Kacagott, dalolt, nem született az szomorú embernek, az élet tette azt vele.” A kérdés pedig, amelyet mi magunk is feltehetünk magunknak: „Mit tett vele (velünk) az élet?” Válaszoljunk! Vajda János segít.
Százhúsz éve, 1897. január 17-én, „…a XX. század küszöbén halt meg, és ez jelképes jelentőségű.” – írja róla Kosztolányi Dezső.
