A nőgyógyásznál
Megcsörren a nőgyógyász telefonja.
– Halló, itt Hamvas Kázmér nőgyógyász.
– Éppen önt keresem, doktor úr.
– Mindjárt gondoltam. Miről van szó?
– Szeretnék magam, önállóan gyermeket szülni.
– Ennek semmi akadálya, kedves hölgyem.
– Na, végre!
– Hogyhogy végre, hölgyem?
– Úgy, hogy eddig senki, egyetlen nőgyógyász sem volt hajlandó velem erről még csak beszélni sem.
– De miért, kedves hölgyem?
– Megkérhetem, hogy ne hölgyezzen engem?
– Meg, de mért ne?
– Mert én nem nő vagyok, hanem férfi.
– Tessék?
– Jól hallotta. Férfi vagyok.
– Van úgy más is. De eddig nem találkoztam olyan férfival, aki önállóan akar gyermeket szülni. Legalábbis én még nem hallottam ilyenről.
– Hát, most hall!
– És hogyan gondolja, kedves höl…, uram?
– Én? Én sehogyan. Ezért fordultam önhöz.
– Kár volt!
– Kérem, hogy ne károgjon elhamarkodottan!
– De kérem, egy gyermek világrahozatalához minimum egy nő és egy férfi kell.
– Jó, ezt már tanultuk az iskolában; de én, aki már magam megástam – remélem, túl korán – a síromat is, magam szeretném még halálom előtt megszülni a fiamat is.
– Miért éppen fiút?
– Látom, főorvos úr, érdekli a dolog. Lehet róla szó?
– Szó sem lehet róla! Mint mondottam…
– …tudom, kell egy nő is. Ám én önellátó akarok lenni ebben is. Gondoljon a sírra!
– Dehogy gondolok! Én még fiatal vagyok.
– Jó magának! Én már elmúltam hatvanéves.
– Ember! Hatvanévesen akar szülni?
– Igen. Jobb későn, mint soha! Egyszóval, tud segíteni, professzor úr?
– Nem.
– Ezt csak így, minden kertelés nélkül a pofámba vágja? Annak, aki gyereket akar?
– Nem tehetek mást.
– De én már megvettem a születendő fiamnak, gyerekemnek a cipőt is!
– Akkor sem megy! Cipőben sem. Meg anélkül, mezítláb sem. Az orvostudomány mai állása szerint.
– Szóval, az orvostudomány még gyerekcipőben sem jár nálunk? Szégyelljék magukat!
És a férfi lecsapta a kagylót.
