Kétszáz éve született Arany János


Mottó: Aki Arany Jánost szereti, rossz ember nem lehet.


– EMLÉKEZÉS ARANY JÁNOSRA –

Ha van magyar költő, akinek a kötete mindig a kezem ügyében van, az nem más, mint Arany János, Ady Endre, Áprily Lajos, Juhász Gyula, József Attila és Radnóti Miklós… Én már csak ilyen konzervatív – irodalmat szerető, tisztelő és a költőket egy kissé értő – ember, magyartanár maradok életem, …hátralévő életem végéig…

Ha egy kissé nemzetem, hazám vagy jómagam iránti elégedetlenségem uralkodik el rajtam, Adyt veszem elő. Ő volt az, aki – nagyon egyszerűen fogalmazva – irodalmi szintre emelte a „követelek tőled, mert tisztellek”; valamint „az érted haragszom, nem ellened” örök értékű és nemcsak nevelési, hanem általános érvényű elvet. Ha elolvasom a Nekünk Mohács kell, Az eltévedt lovas, A muszáj-Herkules, A lelkek temetője, A hőkölés népe, Kocsi-út az éjszakában vagy A Tisza-parton című költeményét; „megnyugszom”: Egy évszázad múltán nem sok minden, talán semmi sem változott.
Megnyugszom? Dehogy! Szólnom kívánkozik, de miért; s ha lenne is miért, kinek? Inkább csak tanítok, és biztatom magam, amíg
„rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”

Pedig de sokszor éreztem, hogy „Nincs itt haszna szép szónak s imának”, ugyanakkor magamra kényszerítve hittel hittem; és még mindig hiszem, hogy
„vétkesek közt cinkos, aki néma.”
(Mindhárom idézet – talán mondanom se kell – Babits Mihálytól.)
Ha édesanyám jut eszembe – És milyen gyakran, s egyre gyakrabban! –, József Attila kötetéhez nyúlok, és azt olvasom:
„Levesem hűtötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!”
S aki végiggürcölte az életét, hogy belőlem diplomás, tanár legyen; két héttel a diplomám átvétele után szörnyű betegségben, 59 évesen meghalt. Ezt érdemelte? Igazság ez? Neki nőttem nagyra? Ha egyáltalán nagyra nőttem… Ma már – Attilától – ezeket a sorokat ismételgetem legszívesebben, legsürgetőbben:
„A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”
Valahol a beláthatatlan, elérhetetlen és végképp reménytelen végtelenségben.

…vagy ezt:
„Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.”

Ha Arany János versesköteteit emelem le a polcról, az aranyszín kötésű könyveknek már a látványa, a tapintása csendes gyönyörűséggel és belenyugvással tölt el:
„Az életet már megjártam.”
Versei, mint a – már évtizedek óta nem létező – tiszta forrásból eredő patak, megbotlás és akadály nélkül úgy gördülnek; mintha soha nem ismert nagyapám mesélne nekem történeteket. Tiszta magyarsággal, természetes, az élőbeszédet idéző ízes magyarsággal; olyannal, amelyhez fogható nincs több az egész magyar irodalomban.

Íme, egy csodás inverzióval kezdődő részlet a Buda halálából:
„…Honnan, kicsi szellő, ég vándora, jöttél?
Vagy lábom előtt csak egyszerre születtél?
Lehelleted’ arcom még érzeni tompa:
Ott vagy azért, látlak, hogy fürdöl a porba’;
S már zizzen az erdő, fodorúl a víz is,
Hosszú haja árnyát lendíti a fűz is,
Már lombokat lóbál, már ágat is ingat,
Már egy egész karcsú fiatal bólingat:
Zúg itt is amott is a liget és megdűl,
Szennyes az ég boltja szapora fellegtűl,
Kardját hüvelyéből rántja egy-egy villám,
Zengeni, úgy tetszik, moraját is hallám:
Hír támad azonkép a hunok szállásin,
Tompa beszéd, bor közt, nagyok áldomásin;
Hogy’ támada? hogy’ nő? ki toldja? ki kezdi?
Tán a levegő is egyaránt terjeszti.
Budának először dicsérete hangzik:
Hajdani jó élet, heverő nagy lagzik,
Munkatevés nélkül, ingyen, a vidám bor:
S hozzá Buda lelke, a szelid, a jámbor.
Az, ki Buda nevét említni se’ merte
Már hónapok óta, most jár vele szerte,
S örvend, hogy szavait befogadja kész fül,
Vagy meg is előzik, ha szólani készül.
Nem tudja egyik sem, ha kivel súg össze,
Hogy azt is arannyal Buda környéközte!
Bátorságot ez ád mind ennek, amannak,
Hogy már annyian ők Buda mellett vannak.
Ada bátorságot, növelé a merszet,
Hogy igaz ügyben jár, bizodalmat szerzett:
“Aranyát elvettem – kiki titkon szóla –
Hanem ez gondol, lám, csak a közös jóra.”

Műveinek világa, stílusa, formája, előadásmódjának közvetlensége és könnyedsége; nem felkavar, nem ellentmondásra késztet, nem háborgásra indít. Az ő költészete maga a béke. Még azok a sorai sem rettentenek vissza, amelyek pedig borzalmas halálról regélnek:

„Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,
Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála;
Mint olajütőben szétmállott a teste,
És az összetört hús vérolajt ereszte.
Vérit a poros föld nagy-mohón felnyalta,
Két szemét halálos hályog eltakarta,
S aki őt eloltá, az a veszedelem
Mindenik bajtársnak fájt, csak ő neki nem.”

Vagy a másik:
„Hát egyszer a nagy cseh, nekihúzakodva,
Toldihoz hátulról hozzávág orozva.
Szerencse, hogy Toldi a Duna tükrében
Meglátta s megkapá a kardot kezében.
Leborult a nagy cseh: „Kegyelem! irgalom!”
„Eredj, kérd Istentől: útad megmutatom.”

S amely kardot ő az álnok csehtől elvett,
Avval adott néki örökös kegyelmet.
Íziben elmetszi fejét a testétől,
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.”
(Hogy szólnának e sorok egy „mai mű” lapjairól vagy a filmvászonról? Vétek még gondolni is rá.)
És egy harmadik csodaszép ugyancsak a Toldiból:

És hogy örömében ne maradjon hiány,
Hogy beteljék mindaz, amit szíve kiván,
Épen mintha álma kezdődnék most elől,
Anyját látja jőni a korlátok felől.
Elfelejtett mindent és futott elébe,
Kímélve szorítá páncélos ölébe,
Nem szólott egyik sem, nem sírt, nem nevetett,
Csak az öreg Bence rítt a hátok megett.

Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta,
Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta,
Szemökből a zápor bőségesen hullott,
Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:
„Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom,
Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom;
Be szép vagy! be nagyon illel leventének!
Isten sem teremtett tégedet egyébnek.”
*

ARANY JÁNOS 1817. március 2-án, Nagyszalontán született, és 1882. október 22-én Budapesten halt meg. Azokban a napokban, amikor barátjának és költőtársának, Petőfi Sándornak a szobrát felállították a Duna-parton.

Idézhetnék tőle – remélve, nemcsak a magam, hanem mások gyönyörűségére is – de egy rövidebb írás erre nem ad lehetőséget. Ezért önkényesen olyan sorokat veszek elő, amelyek bizonyságul szolgálhatnak természetes, egyszerű, az élőbeszéd közvetlenségét felidéző és mégis – vagy épp ezért – művészi, csodálatos stílusára; amely követendő példa lehet; de elérhetővé soha nem válhat egyikünk számára sem.
Íme:
„Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szúnyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.”

„Mily rövid az élet…!
Mint hullócsillag futása,
Mely földünk körébe jutva,
Lángra gyúl, és tűz-barázdát
Írva elszalad, gyorsabban,
Mint egyet pillantanál.”
Vajon mindenki így éli életét, hogy néha gondol erre vagy „csak” ilyenre is? (Honnan és hová?)

„Most helyzetünk valóban istenáldás:
Ének se kell, csupán hangos kiáltás.
Ki a hazáról mond nagyot, sokat:
Csak rajta! nem hiába kurjogat.
De bár a hont szeretjük egyaránt:
Van a modorba néha, ami bánt;
Mert jóllehet az érzés egyre megy:
A költő, s a…cipész-inas, nem egy.”
Megszívlelendő sorok… még ma is. Sőt! (Vojtina Ars poétikája)

„Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
A magyar irodalom legszebb strófáinak egyike… (Ágnes asszony)

„Este van, este van…a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos – egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát…
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.”
(Ilyen, békét idéző költemény – mint a Családi kör – oly ritka a magyar irodalomban, mint a fehér holló.)

„Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába;
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.

„Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél
Vagy ahhoz hasonló.

Piros a
Pecsétje;
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-írása!”
A Mátyás anyja című költemény befejező sorai… (Ki tudja fejből elmondani a teljes verset?)

Végül a Toldi estéje első két versszaka:
„Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: „benneteket várlak!”
Megrezdül a feje sok öregnek erre;
Egymás után mégis mennek a nyughelyre.

Így pihent akkor is; így tekinte vissza;
Sima volt a mező, a menny pedig tiszta;
Milliom kis naptól ragyogott a mező;
Akárhová nézett, csak azt látta: ez ő!
Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,
Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,
Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,
Láthatá a vén nap önnön ia-fiát.”

Ha egyszer a magyarság – ne adj’ isten! – végképp eltűnne a Föld nevű bolygóról, és csak Arany János kötetei maradnának meg, a világ azokból pontosan, a valósághoz hűen megismerhetné a magyarok szokásait, lelkivilágát, érzéseit, bánatait, örömeit, egész történetét és történelmét…

És mennyi, de mennyi Arany-költemény van, amelyekből e rövidebb emlékezésben nem is idéztem! Annak azonban, aki mindezt elolvassa, bizonyára (talán) eszébe jutnak olyan versek, mint A walesi bárdok, Szondi két apródja, Tetemre hívás, Ősszel, V. László, Rendületlenül, Meddő órán, Koldus-ének, A szegény jobbágy, Szent László füve, A nagyidai cigányok, A Jóka ördöge, Bolond Istók, A tölgyek alatt, Epilogus…

Ugyanakkor az a sajnálatos gyanú támad föl bennem, hogy sokaknak Arany János manapság már nem mond semmit; pedig aki egy igaz költőnek, a magyar nyelv mesterének sokatmondó és csodálatraméltó stílusában akar gyönyörködni, netán tőle szép beszédet és írást tanulni kíván, mindezt megkaphatja Arany Jánostól.


Arany János

 


Arany János fiatal- és időskori képe.

Hozzászólás
Tetszett? Ossza meg ismerőseivel!

You may also like...