Az a júniusi nap

Az a júniusi nap félelmetesen indult…

Amit a tudósok előre megjósoltak, mindaz teljesen váratlanul tört rá a Föld nevű bolygó lakóira. Szinte csaknem mindenkit felkészületlenül ért. Csak a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy olyan holtbiztos menedékeket építtessenek a föld alatt, amelyek minden, a Földön előfordulható katasztrófa következményétől megvédi őket és közvetlen hozzátartozóikat. A szegények csak reménykedhettek, hogy mégsem úgy lesz, ahogy azt előre jelezték.

A szelek, amelyek oly jólestek a nyári forróságok idején, egyre gyakoribbá váltak, és az erejük is nőttön-nőtt.

Az emberek, idősek és fiatalok, gazdagok és szegények ezt a nyarat is a már megszokott módon szándékoztak eltölteni. Pihenni akartak, és egy gondtalan nyaralásnak mind az objektív, mind a szubjektív feltételei adottak voltak. A gazdagok befejezték a biztonságot nyújtó és fényűzően berendezett bunkerjaik építtetését; és biztosak voltak abban, hogy ha a tudósok által beharangozottak bekövetkeznek, nekik nem kell tartaniuk a természet erőitől.

A szegények viszont legfeljebb annak örülhettek, hogy el tudnak menni néhány napra valamilyen vízpartra, ahol az egész évi robot fáradtságát fogják kipihenni. A többségük persze tisztában volt azzal, hogy ez lehetetlen, őnekik megmaradt az az örömük, hogy lyuk van a fenekükön.

A tavaszi szelek nemcsak vizet árasztottak, és nemcsak áprilisban voltak bolondosak, sőt eszeveszettek, hanem már a tél folyamán hatalmas, átjárhatatlan hóhegyeket építettek; és nemcsak kinn a földeken, hanem a városokban, a világ legnagyobb és leggazdagabb metropoliszaiban egyaránt megbénították az életet. Ilyenkor napok, sokszor hetek is elteltek, mire egy-egy település lakói összeköttetést tudtak teremteni a világgal, egy-egy élelmiszert vagy vizet hozó kereskedővel. Akik megtehették – ezek pedig nem mások, hanem a gazdagok voltak –, azok persze minden lehetségest és lehetetlent összevásároltak; és vigyáztak mindenapjaik betevő falatjaira meg a vizükre; hiszen kóbor éhezők és szomjazók nem átallottak be-betörni egyik-másik módosabb háztulajdonoshoz, hogy legalább gyermekeiknek tudjanak enni és inni adni az ilyen időkben is. Napirenden voltak a gyilkosságok, amelyekre azonban csak a havak elolvadása után, a szép és reményt sugalló tavasz eljövetelekor derült fény. A tettesekre viszont soha.

A tavasz beköszöntével ezek a téli hullák is a helyükre, a föld alá kerültek. A sírok azonban, mi sem természetesebb, jeltelenek maradtak.

A szél pedig állandóan fújt. Nem volt egyetlen szélcsendes nap sem. Áprilistól pedig egyre gyakoribbá váltak a Föld lakóira váratlanul rátörő viharok, orkánok, tájfunok, szélvészek; amelyek egy-két perc alatt fákat csavartak ki tövestől, és a hazafelé tartó autókhoz csapták. Az illető szerencsétleneket aztán várhatták otthon.

A pusztító szélrohamok házak tetejét ragadták magukkal, és hajították lezserül a sokadik szomszéd udvarába. Házak dőltek össze pillanatok alatt. Így egyre több szegény ember maradt fedél és otthon nélkül. Naponta rohantak egymásnak a vonatok, mert a szelek és a villámok megrongálták a biztonsági berendezéseket is. A repülőgépek lezuhantak.

A gyümölcsfák hajtásait, ágait, a kis gyümölcsöket sorra szüretelték le a kíméletet nem ismerő orkánok; amelyek kitépték a mogyoróbokrokat, a balkonokon lévő virágládákat felkapták helyükről; a földeken dolgozó gépeket emberestől borították fel; a fergetegtől megvadult lovak a szekereket elragadva vágtattak a felszaggatott földeken, gazdátlan kutyák vonítottak az éjszakában a rohanó felhők közül itt-ott kibukkanó Holdra fel…

Voltak olyan tavak is, amelyek egyik napról a másikra eltűntek a Föld színéről, illetve egy másik helyen találták magukat a kegyetlen szél jóvoltából. Százak, ezrek fulladtak bele az ilyen nem várt égi áldásba.

Az emberek azonban továbbra sem vették komolyan ezeket a katasztrofális előrejelzéseket, pedig a tudósok már jó néhány évtizede leszögezték, hogy a természetet, a Földet nem szabad tönkre tenni, a természetet nem lehet büntetlenül – mint az embereket – kizsákmányolni és szennyezni. Voltak olyan tudósok is, akik egyértelműen bebizonyították, hogy a Föld gravitációja szinte napról-napra csökkenő tendenciát mutat, egyre alacsonyabb lesz. A kormányok és a multik azonban csak a mind nagyobb nyereséggel, a profitjuk növelésével foglalkoztuk, s nem törődtek mással. Az önző emberek sem hittek a tudósok figyelmeztetéseinek; a szokásos rémisztgetésnek tartották mindezt; s ezúttal is csak a nyári kikapcsolódásuk, üdülésük, wellnesszük és külföldi útjaik megszervezésével foglalkoztak. Már aki, hisz a szegények – mint mindig – ezúttal is kimaradtak minden földi jóból.

A különböző szélrohamok sokakban felébresztették a hitet. Ilyenkor megteltek a templomok, ezúttal főleg szegényekkel, hisz számukra elérhetetlen maradt a földi remény, ezért fordultak az égiekhez. Aztán amikor egyre több ilyen templom, amelybe még a villám is bele-belecsapott, a hatalmas orkán miatt összeomlott, maga alá temetve a hívőket; nemcsak a holtak, hanem az élők is elmaradtak a templomokból is.

A kormányok tehetetlenek voltak…

Az a júniusi nap félelmetesen indult. A nap nagyon lassan és alig-alig pislákolva emelkedett a horizont fölé, fénye megtört, homályosabban sütött a szokottnál; a tájfun pedig hatalmas, fenyegető, fekete fellegeket kergetett a vörösödő égbolt alján. A szél ereje érezhetően nőtt, az emberek észlelték, hogy reszket a talaj a lábuk alatt. Amikor híre ment, hogy Amerikában egyik nagyvárost a másik után söpörte el a föld felszínéről a félelmetes erejű orkán, akkor a gazdagok a biztonságos és élelmiszerrel, valamint itallal felszerelt föld alatti bunkerjeikbe vonultak vissza, a szegényeknek meg ott volt a pincéjük, a szél erejének korábban is ellenálló házuk, lakásuk…

A félelmetes erejű vihar feltépte a gázvezetékeket, a Föld tele lett hatalmas égő fáklyákkal; a tengerek és a folyók kicsaptak medreikből, megszűnt az áramszolgáltatás, a vízvezeték-rendszer összeomlott, ahol a vihar elvonult, összedőlt házak, százmilliós paloták és bádogviskók tanúskodtak ellenállhatatlan erejéről. A Kárpátokat lesöpörte a szél, akárcsak a Pireneusokat, az amerikai nagyhegységeket, sőt még a Himaláját is letarolta, és betemette a földdel, a sziklákkal, mindenféle tördelékkel a tőlük még igen nagy távolságra lévő sík területeket is. Országok, nemzetek pusztultak el pillanatok alatt.

Az összedőlt házak lakóit, az élő és holt embereket felkapta a fergeteges szélvihar, és a temetők felszaggatott sírjaiból fölmarkolt hullákkal és csontokkal együtt – az ölükben gyermekeiket magukhoz szorító anyákkal, kétségbeesett apákkal, erejük teljében lévő büszke ifjakkal és megtört aggastyánokkal, magukat bölcseknek gondolókkal és mások által butáknak tartókkal – hatalmas kékes, sárgás, lilás és vörös villámok között sodort mindenkit a végzete felé. A föld alatti bunkerek sem tudtak a fergeteg erejének ellenállni. Könyörtelenül feltépte a tetejüket, és a gazdagokat – rá sem hederítve pénzük mennyiségére – magával ragadta a szélvész. Csodás autók és rozoga csotrogányok feltartóztathatatlanul száguldottak a légtérben a kihunyó nap felé. A vonatok, autóbuszok a felhők hátán kergetőztek irtózatos gyorsasággal. Az égbolton a Földtől végleg elszakadó emberek milliárdjai egymásra találtak, a félelmetes erejű vihar pedig – mindenféle megkülönböztetést mellőzve – mindörökre eltüntette őket a világűrben.

A Föld pedig lakatlanul, levegőtlenül, fénytelenül, minden élőlényétől és minden csepp vízétől megfosztva, élettelenül, vak csillagként forgott tovább a semmiben saját suta tengelye körül. Mintha mi sem történt volna azon a júniusi napon.