80 éve született Papp Árpád műfordító, irodalomtörténész, tanár és költő


A Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtárban már megemlékeztek róla.
Én most – fogadatlan prókátorként – a barátomat, Papp Árpádot, az embert igyekszem közelebb hozni a kaposváiakhoz, a somogyiakhoz. Az itt közölt elbeszélés egyik könyvemben megjelent; s most két részletben osztom meg azokkal, akikhez Papp Árpád emberként, barátként is közel került.


Papp Árpád


ÜZENET AZ OLSZTYNI VAJDÁNAK

A két tanár „világkörüli” útra indult. Abban az időben – ezerkilencszázhetvenkettőt írtunk akkor – Lengyelországba elindulni bizony ilyen vállalkozásnak számított. Különösen akkor, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a két útra kelőt egy olyan jármű tisztelte meg szolgálataival, amelynek a neve Trabant 600-as volt.
– Elmegyek veled – mondta Árpi –, más úgysem ülne be ebbe a jószágba.
– Azt csak te hiszed! – válaszoltam, mert senki orrára soha nem kötöttem, hogy a későbbiek során más Valaki is beleült az én „autóm”-ba…
A világraszóló expedíció extrém voltát mi sem bizonyítja jobban annál, mint az, hogy az eltervezett útvonal térképét, saját rajzommal, az érintendő városok feltüntetésével, kiragasztottam a Trabant bal hátulsó ablakára. Ment is minden, mint a… Trabant.
Az első nap estéjére meg is érkeztünk Žilina városába, amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk úgy, hogy Zsolna. Szállást nem volt nehéz találni, hisz sokan beszéltek ott – Mit ne mondjak! – magyarul. Egy szerény szálloda első emeleti szobájában helyeztek bennünket el.
– Akkor gyerünk – invitáltam Árpit –, most megiszunk egy jó korsó tapolcsányi sört!
Mivel nem mondott ellent, rögtön a közeli vasútállomás felé vettük utunkat.
– Ha ott nem, akkor sehol sem kapunk sört! – mondtam talpraesetten. És nem csalódtam. A hosszú út után pedig ugyancsak megszomjaztam; úgy, hogy már orgonált a horgas inam. S vezetés közben ugye…
A hosszú út után csak a sor volt hosszabb a sör előtt! Beálltunk illedelmesen, és araszoltunk előre.
– Nem biztos, hogy én élve odaérek – panaszkodtam.
– Akkor majd én iszom helyetted is! – próbált vigasztalni a barátom, nem sok sikerrel. És végül megközelítőleg sem így alakult a sorsunk. Amikor ugyanis az egy-egy korsót a kezünk közé kaparintottuk, észrevettem a feliratot, amely szerint 22 óráig szolgálnak ki sört.
– Ez a világ vége! – közöltem Árpival. – Ilyen kimerülten nekem egy korsó sör csak arra elég, hogy azonnal ne dobjam fel a talpamat.
Ő csak a fejét csóválta, és leült egy fatönkre, de az is lehet, hogy szék volt az istenadta. Én meg azonmód, a teli korsóval ismét beálltam a sorba.
– Mire a sörig elérek, ez a kis sör úgyis elfogy!
Sietni pedig azért kellett, mert már háromnegyed tízet mutattak az órák mindenfelé.
Mondanom sem kell, úgy történt, ahogy kiötlöttem. Kilépve a sorból az új sörrel, látom, hogy Árpi iszogatja az övét. Még jócskán vala a korsajában. Csodálkozva fakadtam, de csak addig, amíg ismét be nem álltam a sor végére. Sör végett.
– Az óra nagymutatója vészesen közeledik a tizenkettes szám felé! – hívtam fel Árpád figyelmét az állomás órájára, amely az idő múlását mutatta. Miközben a tele korsó sörrel a sor végére álltam. Ő csak itta, itta, iddogálta a saját sörét.
Mindenesetre másnap és a későbbiek során Árpád többször is úgy mesélte el az egészet, hogy miközben ő a saját egy korsó sörével foglalatoskodott, én hétszer álltam be a sorba. Ez az állítás pedig – gondolom, mindenki egyetért velem – teljes képtelenség…
Az első éjszakánk nyugodtan telt el… Főleg, ha nem vesszük figyelembe azt a tényt, hogy jóformán egy szemhunyásnyi, az nem sok, de annyit sem aludtunk.
Már éppen rászánta magát a természetem, hogy elaltasson, amikor Árpi megszólalt.
– Te, Laci, figyelj csak! Valaki jár az ablakunk előtt.
– Hadd járjon, ha nincs jobb dolga! – azzal a másik oldalamra fordultam, és… Árpi ismét szólt.
– Tényleg jár itt valaki az ablak előtt.
Mint fiatalabb, mit tehettem mást, kihámoztam magamat az ágyból; felelőtlenül kinyitottam az ablakot…
– Te, mit csinálsz? Még beugranak! – kiáltott rám Árpi.
…és kinéztem a nagy sötétbe. Látni semmit és senkit sem láttam… – Furcsa is lett volna, ha valaki járkált volna a szobánk ablaka előtt! – …s erről sietve tájékoztattam nyugtalan barátomat.
– Árpi, a szobánk az első emeleten van! Az ablak előtt pedig csak a nagy semmi. Hagyj aludni!
Néhány perc nyugalomban telt.
– Gyorsan kapcsold fel a villanyt! Bolha van az ágyban – rázott meg Árpi.
Kapcsoltam és fölkapcsoltam. Nem tudta megfogni.
– Elugrott! – sajnálkozott a költő.
– Majd megírod egy versben. Ilyenek ezek a szlovák bolhák!
Nem akarom szaporítani a szót; de – ha én hétszer álltam sorba sörért, akkor Árpi legalább ugyanennyiszer próbálkozott a bolhát megfogni! A különbség csak annyi, hogy én sikerrel jártam a sörrel, míg ő felsült a bolhával.
Reggel „kipihenten” indultunk immár Lengyelországba, az Odera partján lévő Wroclaw, magyar nevén Boroszló városába. Öt folyója és a hídjai, valamint a gótikus városháza lenyűgöző, akárcsak a Tumski-szigeten lévő Katedrális.
Árpád nagyon szeretett a Trabantommal foglalkozni. Amikor valamelyik nevezetesség felé haladtunk egy idősebb néni elesett a közelünkben. Kiugrottunk az autóból, és segítettünk neki föltápászkodni. – Dzsenkuje, dzsenkuje bárdzó! – hálálkodott a matróna, mi pedig visszaültünk a Trabantba, amikor is következett Árpád.
– A lengyel néni, amikor meglátta ezt a Trabantot, rögtön Krisztuskát vetett.

Ez a történet – az eddigiekből is kiderült már – elsősorban Árpád barátomról szól. Nem útleírás, hanem inkább néhány közös élmény és az eseményekre történő „árpádos” reagálások megörökítése a célja.

Kolobrzeg, a Balti tengeri város valóban a tengerparton helyezkedik el. Magánszállásunk egy lakásban volt, amely sem a központtól, sem a tengerparttól nem volt messze. Itt is, akárcsak eddig is, szívélyesen fogadtak bennünket a lengyelek. „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” – hangzott fel a mondat lépten-nyomon, amikor megtudták tőlünk, hogy „Jestem Węgrem.”
A tenger vize – Hogy is mondjam meg az igazat? – hideg volt. A körülöttünk lévők vidáman fürödtek benne, amíg mi legföljebb térdig merészkedtünk a 18-19 fokos vízbe. Ezzel a fogalommal, hogy hideg-meleg többször is meggyűlt a bajunk az utunk során. Mindenestre jó pár napot töltöttünk itt.
A tengerbe cölöpök voltak verve, így cölöpsor nyúlt bele a vízbe. E cölöpsoron a sirályokon kívül fiatalok is sütkéreztek. Naponta feltűnt itt egy idősebb szikár, napbarnított férfi, aki a cölöpökön tornamutatványokat végzett. Árpinak rögtön feltűnt a jelenség.
– Nézd csak a kapitányt! A háborúban ott harcolt a németek ellen. Bármikor hadba lehet szólítani! – jelentette ki.
Aztán ő is megmutatta, hogy mit tud; és bizony sikert arattak, amikor ketten, egymástól nem távol egyszerre végezték a gyakorlatokat.
A városban gyakran találkoztunk egy csoport lengyel fiatalemberrel, akik között egy feltűnő szépségű leányt vettünk észre. Második vagy harmadik találkozásunkkor Árpi nem is állta meg szó nélkül.
– Gyere, szabadítsuk ki a karmaik közül!
Nekiveselkedtünk, ám – Mi sem jellemzőbb ránk, magyarokra! – nem tettünk semmit. Többé nem találkoztunk velük.
– Biztos meghallották, hogy mit tervezel, és gyorsan elhordták az irhájukat!
Kolobrzeg tengerparti napsütésének azért meg is volt a haszna. Szépen fölégtünk, Főleg én, s így Árpi lengyel tejföllel kenegette égőpiros hátamat. Éjszakánként pedig leballagtunk az utcára, ahol szódavizes automatákból belülről is csillapítottuk a nem napsütés miatt gyengélkedő gyomrunkat.
A továbbindulásunk reggelén lemenvén a jó pár napos porral, kosszal büszkélkedő Trabanthoz; és örömmel konstatáltuk, hogy nemcsak mi tudunk lengyelül, hanem a lengyelek is magyarul, mert az autó – Ugye nevezhetem annak? – motorházára nagybetűkkel rá volt írva egy szó: SZERETLEK
Hogy ki írhatta rá és miért, a mai napig nem derült ki. Lehet, hogy már nem is fog?…

Sopot, Gdynia és Gdansk? Önmagukban is felejthetetlenek. Leginkább azonban azért, mert a Westerplatte kövei szétrázták a Trabantot. Nem szó szerint, ugyanis a kipufogódobnál eltörött a kipufogócső.
– Nem csoda, hogy a németek itt sem jártak sikerrel. Ezek a kövek még a tankokat is szétrázhatták – állapította meg Árpád.
Ez persze engem meg a Trabantot nem vigasztalta. Ez utóbbi ennek úgy adott hangot, hogy úgy szólt, mintha egy berozsdásodott gépfegyvert és egy traktort keresztezett volna Micsurin. Egyszóval mindenki minket nézett. Ilyen nagy sikerünk kevésszer volt Lengyelhonban.
Ez az áldatlan állapot addig tartott, amíg egy lengyel hazafi, meg akarván védeni honfitársait a zaj fület és agyat károsító hatásától, meg nem mondta, hogy a közelben van egy autójavító műhely. Ott, látván és hallván, hogy magyarok vagyunk, akiknek van egy Trabantjuk; rögtön kezelésbe vették a járművet, és pillanatok alatt újjá varázsolták meghegesztették. Érdeklődésünkre, hogy mit fizetünk, csak barátságos kézfogás volt a válasz. Mi pedig, mivel ajándékokkal is felkészültünk lengyel utunkra, néhány doboz Fecskével köszöntük meg a munkájukat, illetve bizonyítottuk nagyrabecsülésünket irántuk.


A varsói Chopin-emlékmű


Varsó! Azóta sem voltam ott. Sajnos. Úgy emlékszem rá, mint a hihetetlenül hosszú és széles sugárutak és az igen magas épületek városa. A Tudomány és Kultúra Palotája a moszkvai Lomonoszov Egyetem épületére emlékeztetett. A Stare Miasto pedig felidéződött bennem Prága Óvárosában sétálva. Zsigmond király Oszlopa is eszembe jutott Rómában, Traianus oszlopában gyönyörködve; a Lazienki Park egyértelműen azonos maradt bennem a Chopin Emlékművel.
Árpáddal Warszawa városában sétálva megtörtént velünk az utunk során nem oly gyakori eset. Megebédeltünk, méghozzá tisztességesen. Úgy, ahogy két nem túl gazdag magyar tanár megengedhette akkoriban magának.
Nem sokat tébláboltunk, keresvén egy előkelő éttermet, hanem betértünk az utunkba eső első talponállóba. Olyanba, amilyenbe nagyritkán egyetemistaként is betévedtünk.

Budapesten ilyen volt a Móricz Zsigmond körtéri Lordok Háza. Egytálételeket lehetett ott enni, még egyetemistáknak is csak potom pénzért; és élvezhettük az ott megjelenő lordok társaságát is. Kivittük a pultra a kaját, és falatozni kezdtünk. Mindaddig ettük, amíg szemet nem vetett ránk a sok lord közül az egyik.
Olyan ápolatlan volt az istenadta, amilyennek lennie kellett. Borostás volt, sőt szakállas. Öltözete nem felelt meg a legutóbbi párizsi divatnak, de legalább piszkos, rongyos volt; a benne lévő lord pedig… szagos.
Akkor aztán az ember gyereke észrevette, hogy őt vette egy ilyen csinos ember szemügyre. Vagyis addig ehettem nyugodtan, amíg ki nem szemelt éppen engem. Mikor ez megtörtént, akkor odafurakodott mellém, és fentebb stílban érdeklődni kezdett.
– Mindet meg akarod enni?
– Nem is tudom… – válaszoltam bizonytalanul és illedelmesen, de már tudtam, az ételem percei meg vannak számlálva. Így is történt. A lord ugyanis belenézett a tányéromba. Közben a szakálla belelógott a lencsefőzelékembe, illetve immár az ő lencsefőzelékébe.
– Nem sok van már benne! – állapította meg lakonikus tömörséggel.
– De azért fölajánlhatom, ugye? – kérdeztem. Nem szólt semmit, csak kivette a kezemből jól megérdemelt kanalamat, és pillanatokon belül végét vetett a zenének…, akarom mondani a főzelékünknek.

Nos, e kis kitérő után térjünk vissza a mi varsói talponállónkba! Ha visszatértünk, akkor hamarosan rájövünk, hogy miért is idéződött fel bennem a csaknem tíz évvel korábbi budapesti emlék.
Egy darabig ku…, szóval nagyon éhesen nézelődtünk; mondhatnám úgy is, hogy tájékozódtunk az ételkínálatban. Nézegettük, ki mit eszik. Csaknem ugyanabban a pillanatban döntöttünk, és ugyanazt az étket választottuk. Sokan ették a hüvelykujjnyi nagyságú babokból elkészített serpenyőben gőzölgő, ínycsiklandozó illatot árasztó… valamit. Amikor pedig egy férfi egy ilyen serpenyőt vitt ki, mi odarohantunk a kiszolgáló hölgyhöz, és oroszul határozottan és könnyedén körülírtuk, hogy mit akarunk.
– Éto!
Természetesen előrebocsátva, hogy jesztem vengrem. A hölgy elnevette magát, és két nagy adag flakit adott. Legalábbis úgy értettük, hogy ezt mondta. De ma már erre sem vennék mérget, mint annyi mindenre sem. De még évek múlva is, mindketten úgy emlegettük az akkori ebédünket, hogy flaki.
Nagyon is elégedettek voltunk az étellel és az adaggal is. Amikor a feléig jutottam, már körül tudtam nézni. Sokan voltunk a magas pultoknál, ahol – mi sem természetesebb egy talponállóban – mindenki talpon állva fogyasztotta az ebédjét. Láttunk elegánsan öltözött férfiakat, csinos nőket, időseket, fiatalokat, szerelmespárokat… Nem volt nagy a zaj, mondhatni inkább, hogy kellemes duruzsolás töltötte meg a talponállót. Az ételek illatán kívül.
A férfi, aki egy kissé kilógott a többiek közül, ezt elsősorban nem annak köszönhette, hogy magasabb volt az ebédelők mindegyikénél, hanem inkább annak, hogy kissé, vagy eléggé bizonytalanul támaszkodott a magas pultra. Egyszóval italos volt, de ezt ne foglalkozásként értsük, hanem állapotként. Magyarán szólva, be volt rúgva. Ez persze nem zavarta abban, hogy egyen.
Most már, a flaki második felének kanalazása közben, annak is időt tudtunk szentelni, hogy figyeljük őt. Zakója egy kissé ferdén, félrecsúszva lógott rajta, de nyakkendőt viselt, amely eléggé pecsétes volt ahhoz, hogy újabb pecséteket zokon vett volna.
Egy idő után, amikor kenyere elfogyott, otthagyta a kaját, és visszaimbolygott a hölgyhöz, akitől – kezében a kenyérszelettel – odaballagott… egy kissé bizonytalanul tekingetett körül, aztán döntött, és a pulthoz szédelegve el kezdte folytatni, amit megkezdett… Igen ám, de egy másvalaki által félbehagyott ételnél sikerült megállnia. Ez azonban nem zavarta őt abban, hogy az utolsó falatig elfogyassza egy honfitársa maradékát. Csak úgy, szolidaritásképpen.
Mi ketten fuldokolva bekapkodtuk a maradék hüvelykujjnyi babjainkat; és kirontva a talponállóból, úgy istenigazából kiröhögtük… magunkat.
– Még mondja valaki, hogy nincsenek közös vonások a lengyel és a magyar népben!

A Balti tenger hideg vizénél említettem, hogy a hideg-meleg fogalmával körutunk során többször meggyűlt a bajunk. A nagy nyári melegben néha előfordult velünk, hogy megkívántunk egy jó pofa sört. Az első ilyen alkalommal szomorúan vettük tudomásul, hogy az a sör nem olyan, mint a Balti tenger vize, hanem olyan, mint a lóhú… egyszóval meleg.
Legközelebb már óvatosak voltunk, és mielőtt kértünk volna egy jó pofa sört, megkérdeztem.
– Zsimnye?
A válasz egy pillanatig sem késett.
– Konécsnó, zsimnye.
Mondtam is Árpinak vidáman.
– Hideg! Kérhetünk.
És kértünk, és kaptunk. Mi sem természetesebb, meleg volt. Mármint a sör. Is.
A következő alkalommal – ez már valahol Varsó felé volt – szóltam én a barátomhoz, nem késlekedvén szavaim hozzá lengedeztetésében.
– Menjünk a vasútállomásra! Zsolnán is ott kaptunk igazán jó hideg sört!
– Menjünk! – adta be nem nehezen a derekát Árpi.
– Lehet, hogy felidéződött benne a „zsilinai” sörözésünk emléke? – ötlött fel egy röpke pillanatra bennem a gondolat.
Benn igencsak sokan söröztek a büfé elé kirakott könyöklőkön. Körülnéztünk. Ketten álltak a pénztár előtt. Már éppen nekibuzdultam volna a rendelésnek, amikor barátom megállított.
– Várjál csak!
És már indult is az egyik, túl józannak és túl fiatalnak sem mondható, mereven maga elé könyöklő ember felé. Legalábbis annak nézett ki. Mint később kiderült, az is volt. Valaha.
Árpi odalépett hozzá, és kinyújtván karját megmarkolta az illető söröskorsóját. Annak több se kellett! Kirántotta a korsót barátom kezéből; és szolid, artikulált hangon ordítani kezdett. Többen körülvettek és méregetni kezdtek bennünket. Árpád magyarázni kezdett nekik valamit, mire egy tagbaszakadt lengyel – „magya” nélkül – rázni kezdte. – Ennek a fele sem tréfa! – gondoltam, és orosz tudásomra hagyatkozva, illetve azt lengyelesítve, próbáltam közbelépni.
– Jesztesmy wengremy! – kiáltottam, mire rám kezdtek figyelni. – Mi tolikó hátyéli znaty, pivo zsimnye ili nyet. – majd megkérdeztem. – Zsimnye?
Nevetni kezdtek, lincselés helyett hátba veregettek bennünket, mondogatták a már sokszor hallott „polák, wenger dva bratanki”-t,, és mindegyik bizonyságot tett a sörükről.
– Zsimnye! Zsimnye!
És már a kezünkben is volt egy-egy teli korsó. Legújabb lengyel barátaink fizették; és árgus szemekkel figyelték, hogy elég hideg-e, és ízlik-e nekünk a sör.
Mondanom sem kell, hogy meleg volt, mint a lóhú… Mi azonban – Hogy miért, azt nem tudom! – jó pofát vágtunk egy jó pofa sörhöz.
– Zsimnye! – mondtuk egyszerre.
Mikor kiszabadultunk öleléseikből, és az utcán találtuk magunkat, Árpi megállapította. – Ezeknek az északi embereknek úgy látszik, mást jelent a hideg-meleg fogalma.
Én rábólintottam, hiszen ezt a bölcsességet tapasztalatai alapján szűrte le a barátom.

Hamarosan elérkezünk a Mazúri-tavakhoz, az Olsztyni Vajdaságba. Sok időt nem tölthettünk itt, mert a nyár a vége felé járt, és minket várt az iskola. Arra azért szakítottunk időt, hogy itt-ott megálljunk a tóvidékben gyönyörködni.
Aztán – afféle falun nevelkedett és nőtt emberként – Árpi kicsit körül akart nézni a földeken is. Én ebben támogattam, hisz szentmiklóspusztai nyaralásaim emlékei nem múltak el nyomtalanul.
Megálltunk egy kukoricatábla szélén, amelyet Árpád elégedetten nézegetett. A krumpliföldön tapasztaltak azonban nem nyerték el a tetszését.
– Az olsztyni vajdának üzenem, jó lesz vigyáznia, mert így még bajok lesznek! – s megmutatta a krumpli zöld levelein mászkáló és azt rágcsáló burgonyabogarakat.

Az Olsztynban és Lengyelországban később történtek bebizonyították, hogy a barátomnak igaza volt. Ám a bekövetkező bajok nem csak a burgonyabogarak, vagy a meleg sör miatt következtek be.


 

Hozzászólás
Tetszett? Ossza meg ismerőseivel!

You may also like...