Röviden egy rövid szócskáról

„Nincs más haza, csak az anyanyelv.” (Márai Sándor)

„Meg-e nézted a filmet?” „Jó-e volt az ebéd?” „Nem-e Józsi érkezett meg?” Halljuk gyakran az ilyen és a hozzájuk hasonló eldöntendő kérdéseket, amelyek helytelenek. Miért? Azért, mert az -e kérdőszócska helye közvetlenül az állítmány után van. Ezért helytelenek ezek az összetett mondatok is: „Nézd meg, meg-e ette az ebédet!” „Kérdezd meg, nem-e lehetne máskor találkozni!” „Kíváncsi vagyok, föl-e tud készülni.”

Íme a fenti mondatok helyesen: „Megnézted-e a filmet?” „Jó volt-e az ebéd?” „Nem Józsi érkezett-e meg?” „Nézd meg, megette-e az ebédet!” „Kérdezd meg, nem lehetne-e máshol találkozni?” „Kíváncsi vagyok, föl tud-e készülni.”

Mi az oka, hogy az -e kérdőszó – helytelenül – a kiemelt igekötőhöz vagy a tagadószóhoz kapcsolódik? Többek között az, hogy nyelvünkben vannak olyan beszédhelyzetek, amikor ez a bizonyos -e nemcsak igei állítmány vagy névszói állítmány után („Hideg-e a sör?”) állhat, hanem meglepetést, felháborodást vagy éppen fenyegetést tartalmazó visszakérdező mondatokban is előfordul.

E mondatok így helyesek (az e itt mutató névmás): „Nem eszem meg a spenótot!” – kiált a kisgyermek. „Nem-e?” – kérdez vissza tréfás fenyegetéssel az anya. „Meleg a sör.” – szólítja a pincért a vendég. „Meleg-e?” – kérdez vissza „bájosan” a tagbaszakadt felszolgáló. A vendég pedig – mit tehetne mást – felhörpinti a langyos löttyöt. „Elmegyek a kocsmába:” – jelenti be a férj, mire felesége – sodrófával a kezében – így fordul hozzá: „El-e?”

Végül: az -e régies -é változata színesítheti beszédünket, stílusunkat, valahogy így: Érdekel-é még a szépséges Zsuzsika?