Termelünk, termelünk?
„Nincs más haza, csak az anyanyelv.” (Márai Sándor)
A gyárak termelnek. Nem burgonyát, szőlőt, kávét; nem is birkát, lovat, sertést; hanem csavart, traktort, ekét, fogvájót gyártanak, készítenek bennük.
Az öreg paraszt búzát, kukoricát, uborkát, barackot termeszt; baromfit, marhát, kecskét, esetleg kengurut tenyészt. Van is neki egy szép tenyészbikája. Az öreg paraszt nem téveszti el az igehasználatot.
Miért van akkor az, hogy lépten-nyomon találkozunk az ilyen kifejezésekkel: ’Az Egyesült Államok 2007. évi kukoricatermelése…’ ’Hazánk 2008. évi búzatermelése…’ ’Kína 2006. évi sertéstermelése…’ ’Argentína 2007. évi marhatermelése…’
Itt-ott még földrajzórán is ezt halljuk a tanár úrtól vagy a tanárnőtől. Mintha mindent csak termelni lehetne.
Aki persze ismeri a világ mezőgazdaságát, az jól tudja, hogy a különféle mezőgazdasági mamutvállalatok óriási földterületeken gazdálkodnak; és az itt termesztett hatalmas mennyiségű uborkáról vagy az éppen itt felhizlalt töméntelen mennyiségű kacsáról szólva már nem a tenyészt, hanem a termel ige jut eszünkbe. A nagyüzemi módszerek miatt.
Mégis, „magyarnak számkivetve”, engedtessék meg nekem, hogy félelmemnek adjak hangot. Hisz minden, a nyelvünk elszegényedéséhez hozzájáruló folyamat ellen kötelességünk fellépni. Ne engedjük feledésbe menni a termeszt, tenyészt igéket! Ne engedjük meg, hogy a termel kiszorítsa őket a nyelvhasználatból!
A gyárak pedig termeljenek továbbra is; gyártsanak egyre jobb árucikkeket!
Mi pedig továbbra is termesszünk babot, uborkát, cseresznyét, és tenyésszünk csirkét, libát, akár elefántot is! De ne termeljünk selejtet beszéd vagy írás közben se!
