Maga és ön

„Nincs más haza, csak az anyanyelv.” (Márai)

Valljuk be, nem tetszik nekünk, ha lemagáznak bennünket! Pedig a „maga” névmás régi szavunk. Leggyakrabban azonos társadalmi csoportba, rangba tartozók szólították így egymást: „Maga is kétkezi munkás?” – kérdezi egyik kubikos a másikat. Ez még csak hagyján; az azonban már egyenesen sértő volt, ha „fölfelé” használták vagy használják: „Maga is beszáll, igazgató úr?” – kérdezi a gépkocsivezető.

Széchenyi István gróf – aki csak felnőtt korában tanult meg magyarul – észrevette, hogy nincs a magyar nyelvben olyan szó, amelyet udvarias megszólításként mindenkire használhatnánk. Olyan, mint a németben a Sie, a franciában a vous. Töprengésének eredményeként megszületett az „ön”, amit ő használt először. És az „ön” elindult hódító útjára; és az 1830-as évek végére bekerült az Akadémia szótárába is.

Az „ön” tehát polgárjogot nyert, és egyenrangú vagy pedig fölfelé irányuló megszólítás lett: „Ön is velünk tart?” – kérdezi a diák a tanárát. Udvarias megszólítás, bár korábban − talán ma is − ridegnek, távolságtartónak érezték és érzik.

Mindenesetre az „ön” fordulattal kevésbé sértünk meg valakit, mint a „magá”-val. A „Maga hazug ember!” formailag sokkal sértőbb, mint az „Ön hazug ember!”; bár tartalmában régen mindkettő párbajra adott volna okot. Ma pedig?!

S hogy valamivel oldjam az utóbbi két mondat hatását; elárulom, hogy Széchenyi István évekkel a hivatalos egyesítés előtt; elsőként – Pest-Buda helyett − egybeírt formában használta fővárosunk nevét. Ekként: Budapest!