Villant a piros lap (2.)


„Nincs más haza, csak az anyanyelv.” (Márai)


Napjainkban – talán a tegnapi írásban elítélt közhelyeket is elkerülendő – egyre kacifántosabb kifejezések születésének lehetünk szem- és fültanúi. Ma egy kitűnő (persze nem magyar) csapat szinte minden esetben jól összerakott csapat, amelynek az előre való játék az erőssége (nem a támadójátéka).

Ha valaki nagyszerűen küzd, az jól odateszi magát. Ma a csapatok levédekezik az ellenfél támadásait (a helyes kivédekezik helyett). A kapus rosszul reagálta le a lövést (nem tudta kivédeni). Ha nem lesállásról indul a támadás, akkor nincs les (holott nem törölték el a lest, tehát ezt kellene mondani: nem les).

Van olyan riporter, akinek a közvetítésében a fejjel való játék mindig így hangzik: A csatár a hálóba bólintotta a labdát. A védő az alapvonalon túlra bólintotta a játékszert. Pedig aki ért a focihoz, tudja, hogy nem mindig bólint, hanem néha csak fejel, fejjel csúsztat, öklel, fejjel ment, csukafejessel szerez gólt stb. a játékos. Aztán nem is tudom, hova tegyem ezeket a kifejezéseket: Akkor aztán jöhet a bepassz. A labdát nem lehet fölpasszolni.

Újabban terjedt el a következő nehézkes kifejezés is: A lövésnek pontosnak kell, hogy legyen. Az észtnek előre kell, hogy menjen. Az edzőnek időt kell, hogy kérjen. Az így beszélőnek és írónak valóban fel kell mutatni a piros lapot, hisz helyesen is kifejezhette volna magát. Például így: A lövésnek pontosnak kell lennie. Az észtnek előre kell mennie. Az edzőnek időt kell kérnie.

A nagy nyilvánosság előtt írásban vagy szóban megszólalni – óriási felelősség. Csak az tegye, aki erre megfelelően fel van készülve!


Hozzászólás
Tetszett? Ossza meg ismerőseivel!

You may also like...