A dallam

Azt az utcát, azt a dallamot nem találom, nem hallom sehol…

Följebb

Édesanyám vasárnap délelőtt kézen fogott.

− Meglátogatjuk keresztanyádat – mondta.

Kinn hatalmas pelyhekben hullt a hó. És mivel szellő sem lebbent, az egyenletesen, szinte szabályosan hulló hópihék minden zajt lefojtottak… Semmi más, csak egy különös, szívbe markoló melódia hallatszott valamelyik elfüggönyözött ablak mögül.

Lépkedtünk a havas utcán, amelynek a másik oldalát, a túlsó járdát nem is láttam.

− Pici is vagyok, a járda is alacsonyabb az úttestnél, meg a földobált hókupacok is akadályozzák, hogy lássam a másik oldalt – gondoltam.

A melódia ott lebegett fölöttünk. A puha hóban nem is hallatszott a léptünk. A hópelyhek az arcomra, a szempillámra tapadtak; a kezem anyu erős kezében melegedett. Mentünk, mentünk a békés, szelíd hóhullásban…

Az ismeretlen zene belopta magát a fülembe, fölmelegítette a szívemet, de a hó nem olvadt meg tőle…Valami – addig soha nem tapasztalt – mámorító érzés bizsergette meg szívemet…

Lépkedtünk…, mit lépkedtünk! – lebegtünk a hóesésben, és én tudtam; csoda történt! Gyermeki szívem megérezte; megismételhetetlen dolog történik velem.

A szembejövő idősebb házaspár a hófüggönyön át felolvadt, ködszerűvé vált, hangjuk egyre távolabbról, szinte már a végtelenből hallatszott. Úgy éreztem, azonnal felemelkednek, és eltűnnek, szertefoszlanak a hópelyhektől megterhelt, súlyos szürkés-fehér felhőkben. Anyuval egymásra néztünk; még szorosabban fogtuk meg egymás kezét; és úgy gondoltam, biztos voltam benne, hogy ez most már így lesz mindörökké.

Lebegtünk a hóhullásban; mi ketten, anya és fia; és én tudtam, ez az a dallam, amely elkísér bennünket utunkon, amelyen most csak ketten lépkedtünk; de amely út minden anya és fia közös útja a hófehér messzeségbe, a végtelenbe…

Én pedig azóta is azt az utcát, azt a dallamot keresem, kutatom; de nem találom sehol…