A latin nyelvről (1.)

„Nincs más haza, csak az anyanyelv.” (Márai Sándor)

Régebben kaptam levelet a Tolnai Népújság egyik kedves olvasójától, aki ahhoz a nemzedékhez tartozik, akik még tanultak latint a gimnáziumban. Ezért aztán nehezményezi, hogy a rádióban, a televízióban sokszor halljuk a H1N1 influenzához is kapcsolható latin pandémia (az egész földrészre, az egész világra kiterjedő járvány) szó helytelen ejtését; hiszen ahogy írják, úgy is ejtik. Egyetértek a levél írójával, mert való igaz, a latinban az a betűt á-nak kell ejteni.

Én is tanultam a gimnáziumban a latint, többek között ezért is érzem szívügyemnek a témát; és írok szívesen róla, válaszolok a levél írójának. A latin az a nyelv, amely sokáig a magyar nemesség második „anyanyelve” volt. Ezt a korszakot ma már nem kívánjuk vissza, különösen akkor nem, ha ismerjük elődeink anyanyelvünkért folytatott küzdelmeit. Mégis érdemes foglalkozni ezzel a régen kihalt nyelvvel.

A latin nyelv, a latin kifejezések, a latinból és latinul ismert szólások, közmondások, szállóigék ugyanis túlmutatnak önmagukon. Az előbbiek, valamint a latinos műveltség, a klasszikus kultúra ismerete nemcsak általános műveltséget, hanem életfilozófiát, életvitelt is jelenthet, sőt egy vagy több idegen nyelv elsajátítását is megkönnyítheti.

A latinból átvett, úgynevezett jövevényszók nagy számban megtalálhatók a magyarban és például az angol nyelvben is. A latin ige- és főnévragozás fegyelemre és pontosságra nevel; és a latin szavak ismeretével együtt könnyebbé teszi egy újabb nyelv elsajátítását. A latin mitológia ismerete nélkül pedig egyetlen mai ember sem mondhatná magát műveltnek.