Mikulás vagy Télapó?
„Nincs más haza, csak az anyanyelv.” (Márai)
Amikor először tették fel nekem ezt a kérdést, azonnal azt válaszoltam: Mikulás. Hogy miért? Bizonyára a gyermekkorom óta megszokott hagyomány mondatta ezt velem. Mert ki is a Mikulás? A gyermekek képzeletében élő, december 6-án a jóknak a puttonyából ajándékot, a rosszaknak viszont virgácsot hozó fehér szakállú, piros köntösű, püspöksüveges öregember. A kisgyermekkor végét jelezte, ha valaki a kérdésre „Hiszel a Mikulásban?” úgy felelt, hogy „Á, dehogy!” vagy „Én már nem!” A Mikulás-nap vallásos ünnepnek számít: a Mikulást Szent Miklós püspök alakjához és tevékenységéhez kapcsoljuk.
Azokban a bizonyos időkben, amikor a vallásosság beismerése nem sok jóval biztatott, meg aztán az orosz nyelv is kötelező tantárgy lett; a ’Gyéd Máróz’, vagyis a Télapó lett az ajándék- vagy virgácsosztogató öreg.
A magyarok számára azonban furcsa volt Mikulás-napján a Télapót várni. Pedig erre a napra készülni is kellett; ahogy a vers is mondja: „Kis cipellő, páros kettő; / Ablakunkba téve”. Meg kellett tisztítani a cipőnket, és kitéve az ablakba, várni a Mikulástól a hozzá írt levélben kért ajándékokat.
Ma már, amikor a magyarok is világutazóvá váltak, tán nem is nehéz eljutni Finnországba, Rovaniemi városába; ahol átlépve az északi sarkkört, találkozhatunk az igazi Mikulással, akit a finnek úgy neveznek, hogy Joulupukki. Nesze neked finn-magyar nyelvrokonság!
De nevezzék őt bárhogy, a Mikulás-nap az első, szép állomása az év végén, decemberben kezdődő meghitt, a legtöbb családban a szeretet és összetartozás érzését erősítő ünnepek sorának; az adventnek, a karácsonynak és a szilveszternek.
